„Az ember sohasem azt hallja, amit mondanak neki, hanem amit a lelkében lefordít magának. Ezért megérteni is csak a lelkünk legmélyén tudjuk egymást. /Müller Péter/

Beszélgessünk! Vajon mikor beszélgettél utoljára egy jóízűt? Most nem arra gondolok, hogy egy gyors pletyizést lebonyolítottál egy állott kávé mellett futtában tegnapelőtt, hanem arra, amikor úgy álltál fel a székből, ahol órákon át ültél, hogy meghallgattad a másikat és téged is meghallgattak. Kevés fontosabb és izgalmasabb dolog van a világon, mint kimondani azt, amit érzünk, ami nyomja a szívünk. Milyen beszédes is a mi nyelvünk! A ki nem mondott szavak ránk telepednek, összenyomnak, marják a belsőnket és olyan pusztításokat végeznek, amelyekre csak később döbbenünk rá. Már csak akkor, amikor nem lehet változtatni a kialakuló helyzeten.

Sokszor mondjuk, gondoljuk azt, hogy a kimondott szó félreértések forrása. Nem is jut célba, mert, hogy a szó elszáll…Ez nem igaz. Van valami láthatatlan tábla a lelkünkben, ahová felíródnak a kimondott, meghallott, félrehallott mondatok és az évek során csak gyűlnek, szaporodnak és bennünket építenek vagy rombolnak a végsőkig. A kimondott szó döf, sért, öl, de épít, erősít, meg is nyugtat. Minden attól függ, hogy ki mondja, miért mondja. Ezt kell megértenünk. Jó értelemben véve értenünk meg. Fel kell fognunk…Valahogy az ember lelke sokkal könnyebben kapaszkodik a rossz mondatokba, azokból épít falat…A dicséretet nehezen értjük, mögöttes tartalmat keresünk azonnal, de a kritika legtöbbször célba ér…Azt menten elhisszük.

Ezért lenne fontos a szavainkat mérlegelni. Emberként, nőként, szülőként egyaránt. Amikor kislányka voltam, anyukám egyszer azt mondta, ne mosolyogjak a fényképeken, mert úgy csúnya vagyok. Ő erre a mondatra már nem emlékszik, de bennem mély sebeket ejtett. Hosszú, hosszú évekbe telt, amíg nevetni mertem, ha fotóztak. Csak egy lazán elhangzó kijelentés volt, de engem megsebzett. Ezért van az, hogy a szavainkkal meg kell tanulnunk gazdálkodni. Nem üres fecsegésre pazarolni. Jó lenne, ha megtanulnánk dicsérni a rengeteg kritika helyett. Mennyivel jobb érzés lenne, ha néha ki mernénk mondani, ha valaki ügyesebb, okosabb, rátermettebb nálunk. Ha el tudnánk ismerni más különlegességét…És  itt most nem nagy dolgokra gondolok…Csak arra, hogy mondjuk ki, ha valaki jól főz, csinosan öltözködik,  vagy ha a haja gyönyörűséges, jók a viccei, vagy netán remek ötletei vannak olyasmiben, amihez, mi nem is konyítunk.

Vannak emberek, akik talán jól bírják a szidást, a leckéztetést, mert nem roppannak bele, erősek, kemények, mert megtanulták, hogy így lehet túlélni a mai világban. De a legtöbbünk, legyen szó gyerekről, felnőttről, férfiról vagy nőről, a dicséretet értékeljük. Nem a hamis hízelgést, hanem a valódi dicséretet. A jó szó szárnyakat ad, jobban, mint a Red bull. De félretéve a viccet, valóban az lelkesít, ha hisznek benned, ha elismernek, ha azt mondják,

meg tudod tenni….A legtöbb embert nem viszi előre a szidás…És a szidás mélyén mindig ott van a lealázás. Alázni, beszólogatni pedig a gyenge ember szokott. Másképpen nem tudja érvényesíteni a mondanivalóját. És mi elhisszük, hogy nem vagyunk elég jók, mert valaki azt állítja? Igen, sokszor. De kinek nem vagyunk azok? Neki, aki mondja? Valóban fontos az ő véleménye? Fontos az, hogy eltiporjon bennünket, mert hagyjuk neki? Neki biztosan számít, mert azt hiszi, hogy hatalmat kapott felettünk. Ne adjuk ki kezünkből a gyeplőt!

Adjunk jó szót, akinek csak tudunk, ha kell napjában százszor! Ne azért, hogy szeressenek! Ne azért, hogy jófejnek tűnjünk! Azért, mert könnyebb jót adni. Könnyebb így segíteni! Ha ezt megtesszük, észre fogjuk venni, hogy egy idő után másmilyen szemmel nézünk önmagunkra. A jó szó, a dicséret, ingyen van. Éljünk vele! Innen folytatom…