Jót ritkán. Érdek nélkül még ritkábban. Jaj, most biztosan felkapja jónéhány nő a fejét, s azt gondolja, mi van, mi van, savanyú a szőlő? Pedig akárhogy nézzük, ez az igazság. Vegyük csak a barátnőket? Van olyan tiszta barátság, amelyben nem szóljuk le a másikat? Ha jó a ruhája azért, ha meg nem, akkor meg puszta jószándékból. Pontosabban ezt mondjuk neki, de örülünk a bujtatott igazságnak, amit kimondhatunk végre-valahára.

Kolléganő a kolléganőre? No persze, akkor, amikor majd a bálnák a parton is tudnak  úszni. Fél szemmel…

Miért nem mondunk igazat, jót? Mert az fájdalmas. Rossz érzéseket kelt bennünk. Hazudni kellemesebb, egyszerűbb, naponta min. 10-szer tesszük, fel sem tűnik. Amikor szembetalálkozunk és végigmérjük a másikat, azonnal arra gondolunk, a fenébe, jól keres a férje, könnyű neki. Vagy legyen egy könyörületesebb gondolat: másra sem kell költenie, mert szingli, se kutyája, se macskája, persze, hogy boltkóros. Még jobb ez a lehetőség: jó a ruha, de rosszul áll neki. Ezért ennyit mondunk: de jó a ruhád! És ez nem is igazi hazugság, ez olyan, mint a jó a képed a facen, mert a kép valóban jó, sikerült egy remek fotót készíteni rólad, jók a fények, de te vacakul nézel ki.

És a tragédia akkor következik be, amikor a felsőnk, a ruhánk, acipőnk, ne adj isten a szent táskánk szembejön velünk…Mert hogy a C&A vagy a H&M nem gyárt egyedi, megismételhetetlen darabokat. A közeli plázában pedig okvetlenül beszaladunk ezekbe az üzletekbe, mert nem drágák, átlagos a kínálatuk, nem leszünk benne feltűnőek, nem tűnünk ki a tömegből, mert az olyan kellemetlen, talán még fel kellene vállalnunk, hogy silány az ízlésünk és az egyéniségünk is olyan semmilyen. Nem akarjuk magunkat láttatni. Panaszkodunk arra, hogy nem vesznek észre, hogy nem díjazzák, hogy ápoltak, csinosak vagyunk…Értsd, a férfiak nem díjazzák, pedig hát ők a kevésbé jó megjelenésünket sem díjazzák, ugyanis észre sem veszik.

Aki nem díjazza, az egy másik nő. Nem ájult el, amikor megjelentünk, nem mondott igaznak tűnő hamis bókot hamis mosollyal…Szörnyűség!

Mindezek mellett az ok  csak ennyi: nem merünk kitűnni. Nem merünk színesen öltözni, mert a korunk, mert az alakunk, mert az olyan nem hozzánk illő, pedig egyszerűen mindez csak a gyávaság. Beleszürkülünk a hétköznapokba és panaszkodunk, arról, hogy minden szürke, pedig mi tesszük azzá. Irigyen sóvárgunk valami más után, de ahogy elérné a kezünk, azonnal visszarántjuk, mondván, azok nem mi vagyunk. És valóban. Így nem is leszünk…Ébredni kellene. Minden nőnek kellene egy hangos hajnali kukorékolás. A kukorékolás pedig nem más, mint egy férfi figyelme.

 Vélemény? Na, kukorékol-e mostanság valakinek egy tarajos?