Sokan azt mondják, nőnek születni kell. Mintha befolyásolni tudnánk… A történelem során legyen az bárhol a világon, alig fordult elő, hogy a lánygyermeknek örültek. A lány mindig is nyűg volt, férjhez kellett adni, hozományt kellett neki biztosítani. Az arisztokrata családokban jelentett olykor előnyt egy házasság, amit a lánygyermek kellő férjnek passzolásával értek el. Az különösen nagy probléma volt, ha az elsőszülött lány lett, mert nem lehetett tudni, hogy a feleség képes-e fiúgyermeket világra hozni. Falun ezt egyszerűen úgy intézték el, hogy gyereknek csak a fiút nevezték, egyszerűen a létezését már ez a megnevezés is igazolta, a lány, az meg csak lány volt.

Amikor már a fiúk iránt kezdtem érdeklődni, nem nagyon vették jó néven a szüleim. Sorra kaptam a gúnyos megjegyzéseket, és nem kímélték a külsőmet sem. Ma talán elképzelhetetlen, hogy a szülők becsméreljék fennhangon a saját gyermeküket, akár mások előtt is, de azt hiszem, sokan tudnának erről nem kis keserűséggel mesélni. Nem volt cél, hogy önbizalmat adjanak. A lánynak nem boldogulnia kell az életben, nem megvalósítania a vágyait, terveit, hanem jó feleségnek, kell lennie és jó anyának. Ezt sulykolták belénk. A jó feleség természetesen a mindent eltűrő, nagyon dolgos, nagyon teherbíró és alázatos feleséget volt hivatott jelenteni.

Ez az óriási testkultusz, amiben most élünk, hírből sem volt ismeretes. Nem akartuk folyton magunkat mutogatni, valahogy erre nem volt szükség. A testiség természetesen mindig is jelen volt az életünkben, de sokkal elnyomottabb formában. Olyanfajta szeméremre és álszeméremre próbáltak nevelni, amelyről ma is nehéz beszélni. Egyetlen egy hatlamas félelme volt valaha a szülőknek a lánygyermekkel kapcsolatban: az, hogy idejekorán úgy marad, azaz megesik. Ennél nagyobb gyalázat nem létezett. Nővé nevelésem eme lépcsőjére emlékszem talán legjobban, mert a fenyegetés mindennapos volt mihelyt túlestem az első menzeszen. A fenyegetés pedig pontos, tömör és határozott volt: ha terhes maradsz, kitagadunk, ide nem jöhetsz haza.

Mindezek után a szexuális életre való nevelésről kár egy szót is ejteni, hiszen még véletlenül sem volt szó róla, így sokan a barátnőim és jómagam is azt hittük hosszú ideig, hogy a csókolózás is veszélyes.

A mai világban is nagyon kevesen merik felvállalni a beszélgetést gyermekeikkel a szexről. A legtöbb nő a menzeszt még elmagyarázza, de legyen bármilyen modernnek vagy haladónak számító ez a század, a nők nagy része ma sem mer a testiségről beszélni. Legfőképp azért, mert nem tudja, mit is mondjon. Hogyan lehetne elmondani a somolygó gyerekünknek, hogy a szex nem csak a tinik között létezik, nem csak szép emberek csinálják, mint a filmeken?

Hogyan lehet azt elmesélni, hogy az orgazmus nem egy elvont dolog, s átélése csodálatos pillanatokat okoz.

Hány nő mer ma, amikor tele vagyunk ezerféle szexuális csábítással a világban erről nyíltan beszélni?

Nem tanítottak meg bennünket erre. Nem tanítottak meg szeretni sem igazán. Arra sem, hogy a testünk is értékes és nem csak a lelkünk. Hogy a testünkkel sem szabad hányavetien bánni, s itt most nem az edzésekre vagy az étkezésre gondolok. Arra, hogy nők vagyunk, ápoltak, csinosak, intelligense. Nem adhatjuk oda magunkat fűnek-fának egy kis szeretetmorzsáért.  Arra, hogy csodálatos lenne, ha értékelni tudnánk magunkat anélkül, hogy csak a külsőnkkel próbálnánk figyelmet kicsikarni. Arra, hogy nőnek lenni nagyszerű érzés, de csak akkor, ha ezt el is hisszük.

Ha már nem sok segítséget kaptunk az életünk folyamán ahhoz, hogy értékeljük a bennünk rejlő nőt, akkor itt az ideje, hogy most keressük meg. Álljunk a tükör elé és vegyük észre, hogy mi a szép vagy különleges rajtunk, s ne mérjük magunkat soha egyetlen magazin címlapjához. Abban munka van, de nem azé, aki rajta van. A mi tükörképünk viszont lehet a mi munkánk! Mert a csillogó szemünk, a mosolyunk, az apró ráncaink, a hurkáink is mind mi vagyunk.

Te, igen te vagy az a nő, akinek kutya kötelessége szeretnie önmagát, hogy ezt át tudja majd adni a gyerekeinek!