Amikor még kislány voltam, anyukám sehogy sem nézte jó szemmel a nagy barátnős kötődéseimet. Egyszerűen értetlenül csóválta a fejét, s mindig azt mondta, na, majd, ha férjhez mész, nem fogtok barátkozni. Ezen nagyon felháborodtam, hiszen akkor, főleg kamaszként, úgy tűnt, hogy ezek a barátságok valóban egy életre szólnak. Aztán kiderült, hogy mégsem, de ezeknek nem egy házasság vetett véget, hanem mi magunk, ahogy az lenni szokott. Az időhiány, a távolság, a belső változások sorozata…

Egy igazi barát és feltételezzük, hogy van ilyen, igazi ajándéka a felnőttkornak. Elképzelhetetlen lenne barátok nélkül végigcsinálni egy komolyabb betegséget, egy elhúzódó válást, a terhességet, a szülés utáni tanácstalanságot. Az igazi barát, barátnő tényleg segít. Már azzal, hogy van, hogy meghallgat, hogy időnként észre térít, hogy megmondja, hogy a választottunk egy idióta, vagy, hogy ruhánk, amiben páváskodunk egy bulin valami förmedvény. De ehhez nagyon jónak kell lennie egy barátságnak. Nagyon mélynek, türelmesnek és szolidárisnak. Ezekben a barátságokban, amelyek oly ritkák, nem vetheti fel a fejét a féltékenység. Ha ez megtörténne, ha csírázni kezdene a féltékenység-mag, nem szabad hagyni szárba szökkenni, gyorsan lépni kell.

Biztosan mindenki találkozott már olyan barátságokkal, amelyikben az egyik fél szexi, csinos, mutatós, a másik pedig az ellentéte. Ilyenkor önkéntelenül elgondolkodunk, hogy a szürkébb fél, vajon nem szenved-e ettől a helyzettől? Elképzelhetetlen, hogy ne akadna olyan szituáció, amelyben ez ne érintené rosszul a kevésbé előnyös külsejűt, habár ezt bőszen tagadni szokták. Ha két nagyon hasonló karakterű ember lesz barát, az sem mindig szerencsés. Pedig logikusan azt gondolnánk, hogy mennyire jó, hogy közös az érdeklődésük, hasonló a habitusuk. Ott nagyon ép lélekre van szükség ahhoz, hogy a két dudás megférjen egy csárdában.

A legcsodálatosabb az, ha valahonnan az égből mellénk sodródik egy olyan barát, aki akkor is mellettünk van, ha nevetni kell, ha sikerünk van, ha szerencsésen választunk, ha hirtelen jó állásunk lesz. A jóban sokkal nehezebb megtartani a barátságot, mint a nehéz időkben. Amikor bánat ér bennünket a mindennapokban, az valahogy könnyebben sodorja felénk a barátokat vagy álbarátokat. Nem mindig azért, hogy részesei legyenek a keservünknek, inkább azért, hogy a katasztrófa szélén kicsit arra gondolhassanak, hogy lám-lám, másoknak sem könnyebb.

Amit viszont eddig kerültem, az a férfi-nő közti barátság. Nem a kapcsolatok végén…Az a világon a legszánalmasabb felajánlás: Legyünk barátok! (miután szerelmesei voltunk egymásnak!) Ez a kegyetlenség netovábbja. Hanem a gyermekkorból hozott különböző neműek közti barátságra gondolok. Talán ez működhet, bár biztosan van olyan szakasza, amikor az egyik fél meginog, és többet kezd érezni a másik iránt, mint addig. A jó fej srácról, aki eddig mindig kiált értünk, mindig megvárt bennünket, hogy együtt gyalogoljunk haza, kiderülhet menet közben, hogy túl helyes, túl aranyos, túl kedves. Szívünkben ilyenkor máshogy kezd parázslani a tűz…Aztán, ha nem lobbanhat fel, úszhat minden, ami eddig oly könnyű volt.

A felnőttkorban kialakuló barátságokban nem hiszek. Városi legendának tűnnek. Az egyik fél, tagadhatja is veszettül, biztosan többet gondolna bele a kapcsolatba előbb-utóbb. De vissza kell fognia magát. Ha meg ez nem sikerül, akkor dől a vár. Szóval nehéz kapcsolat ez is, mint mindegyik, amit ápolni kell, amiért dolgozni kell, amiben érzelem van.

De megéri.