Ki ne játszott volna el azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha egy kis időre, egy napra, esetleg egy órára visszakapná eltávozott kedvesét, szülőjét, gyermekét, barátját?  Vajon tudnánk-e élni ezzel a lehetőséggel? Élni… egy halottal szemben? Kérdeznénk tőle vagy hallgatnánk és csendben várnánk, mit is mond az odaátról? Amióta ember él a Földön, mindig is foglalkoztatta a halál utáni élet. Nem az élet utáni halál. Mert az egyszerűen nem lehet, hogy, aki volt, az egyszer csak nem lesz. Nem tudja feldolgozni az emberi agy a nemlétet. Mit jelent megszűnni? Elnyel a nagy feketeség? A lelkünk hogy kerüli el a megsemmisülést? Mennyire erős lehet egy lélek, ha a testtel együtt nem porlad el?

A lélek az, amitől emberek vagyunk. A nem megfogható, láthatatlan, de érezhető.  Amikor nagyon fáj valami belül, már nem a szívünkre fogjuk, hanem arra, hogy a lelkünk is beleroppan. A magyar nyelv csodásan fogalmazza meg a halált. Ezerféle módon közelít, de talán az egyik legszebb és a legprózaibb, amikor azt mondjuk: kiszáll valakiből a lelke. Mintha csak bizonyos úton jönne velünk, és van egy olyan megálló, amikor a testet elhagyja és másikat keres. Hogy ebben hiszünk-e, az sokesélyes.  Kapaszkodni mindenbe kapaszkodunk, mert a nemléttől rettenetesen lehet félni.

Aki él, az egyszer meghal. Nincs más út. Itt marad utána minden, amiért küzdött, amit gyűjtögetett, amiért dolgozott. De üres kézzel jöttünk, és ugyanígy fogunk távozni. Mennyi közhely, de mégsem fogjuk fel egészen. Ha van égi igazságszolgáltatás, akkor az az egyik legbiztosabb jele, hogy nem számít, mink van. Semmilyen kézzel fogható, érezhető, tapintható dolgot nem vihetünk magunkkal. Nincs bőrönd, amit dugig rakhatnánk.  Talán azért, hogy megértsük, ott nincs rá szükség.

Abban a világban, ahonnét még senki nem jött vissza, hogy meséljen, nem fontosak a tárgyak. Talán csak az emlékek, érzések azok. De ez sem biztos. Mi végre hát ez a hatalmas küzdelem? Minek a görcs, hogy mindent magunkhoz öleljünk, hogy harácsolva, erőszakosan, másokat letaposva megkapjunk mindent, ami a földi jóság jelképe? Földi jó…Megint beszédes a kifejezés. Az, ami csak itt a Földön jó nekünk. Máshol nem. Legyen az a máshol bárhol is. Várjon bennünket az Univerzum, a Mennyország, a Pokol vagy bármi, semmit nem pakolhatunk a láthatatlan kofferbe. Ezt nehéz elfogadni. Ezért sokan élnek úgy, hogy csak a most van. Most akarnak mindent kiélvezni, megtapasztalni, ki tudja, odaát nem lesz-e rosszabb?

Ha visszajönne valaki, akit elveszítettünk, vajon mit mondana nekünk, akik még szenvednek a földi lét keservei között? Hozna-e megnyugvást a beszámolója? Nem tudni…Talán, egyszer.

De addig, amíg itt vagyunk, az itteniekkel kellene egy jót beszélgetni. Meglátogatni idős szüleinket, a nagymamákat, a dédit, és tőlük megkérdezni, mi végre ez a földi élet? Ők már jobban tudják, hogy megérte-e. Jó lenne melléjük kuporodni, meséltetni őket régmúlt időkről, arról, hogy milyen volt az ősz hajdanán, amikor még pirospozsgás arccal almát szedtek, amikor a szőlő édesebb volt a legfinomabb méznél. Arról kellene faggatni őket, hogy vihar után, kiszaladtak-e kémlelni az eget, mert szivárványban reménykedtek, vagy csak várták, hogy kiderüljön az ég, hogy lehessen a kertben sárgolyókkal játszani.

Jó lenne tudni, hogy az ő fiatalságuk is olyan gyorsan elröppent-e,  mint egy  pajkos szemvillanás, és vajon ha új tavasz jött, tudtak-e hinni a szerelemben, ami ősszel még megtörte a szívüket?

Amíg megtehetjük, tegyük meg!  Menjünk el hozzájuk! Öleljük meg őket, simogassuk meg foltos kezüket és kérjük meg őket, hogy emlékezzenek! Helyettünk is. Hogy mi is tudjunk majd mesélni.

Kérdezzünk, hallgassunk, hogy legyen mit tovább adni. Hogy ez a földi lét öröm legyen. Ha az lesz, akkor már nem éltünk hiába, hiszen  úgy majd  bennünket is átölel egyszer valaki és az suttogja: mesélj nekem!