Jucikának minden másnap kellett a falu végére gyalogolnia. Gyűlölte a tej-napokat. A kanna fél napig a küszöbön árválkodott, amíg eljött a pillanat és indulhatott. Hat óra előtt nem volt szabad odaérnie. A teheneket még véletlenül sem lehetett előbb megfejni. Akkor volt a fejés szent ideje. Bárhol is játszott, bárkinél merültek el az aznapi mesevilágban, mindent abba kellett hagynia és a megadott időre haza kellett érnie.

Természetesen a boltban is lehetett tejet kapni, volt zacskós is meg tartós is, de anyja mindig azt mondta, műanyag ízű mindkettő. Bezzeg a fullasztó szagú, friss tej, az hihetetlenül finom volt. Ő rühellte.

  A tejeskanna egy régi, ezerszer kisikált alumíniumkanna volt, a füle kicsit lötyögött, de azért még bírta. Nem a tej volt a legnagyobb baj. Még a teheneket is el tudta viselni, bár undorítóak voltak. Mindig haragosan figyelte őket, amint a legyeket csapkodják a farkukkal. A farukon a száradt trágya maradékától hányinger birizgálta a torkát.

  Apja többször meg is jegyezte, hogy a franc se látott ilyen finnyás falusi lányt. A tekintete, miközben ezt vetette oda, üres maradt. Jucika sajnálta, hogy újra csalódnia kellett benne. Nem volt apja kedvence, ezt érezte.

  A rettegés fő forrása a tehén gazdája, Annus néni volt. A gyilkos.

Pedig nem volt se öreg, se csúnya, ahogy a rossz emberek.  Negyven is alig lehetett. Alacsony volt, vékonyka. Néhány ősz hajszál lopakodott be csak barna hajkoronájába. Ha nem az állatok körül serénykedett, biztosan kiengedve hordta. Hátulról fiatal lánynak látszott. Keveset mosolygott, mégsem volt barátságtalan. Inkább távolságtartó. Férjét korán elveszítette. Pár éve voltak házasok, amikor elvitte egy gyors lefolyású gyomorrák. Ennek már vagy 15 esztendeje. Azóta hivatalosan nem volt mellette férfi. Ám a falu szájára lakatot tenni nem lehetett, így mindenki beszélte, járnak hozzá éjszakánként némi megértésre és vigaszra olyanok, akik sárkányt vettek feleségül. Persze olyanok is, akik nem, de nem hagyhattak ki egy kis kalandot, hogy megszépítsék aszalódó hétköznapjaikat.

Mindezekről nem volt tudomása egy hatéves kislánynak. Viszont, ha nem is hallott csúf pletykákat a néni szerelmi életéről, másról igen.

Ha átjött hozzájuk Boriska, anyja legfőbb hírhozója, akkor titkos dolgokról beszélgettek, amelynek a felét sem értette. Igyekeztek őt kihessegetni az udvarra, de Jucika sokkal ravaszabb kislány volt, mint ahogy ártatlan arca mutatta.

Rövid, szőke haja, könnyen piruló arca angyalinak mutatta, pedig hét ördög lakozott benne. Főleg, ha nem volt szem előtt.  Előfordult, hogy unalmában gondosan lepergette a ház faláról a meszet. Ott, ahol nem volt feltűnő. Kiadós záporok után csigákat szedegetett és igyekezett összebarátkoztatni őket a hangyákkal. A macska sem menekülhetett előle, mert egyik nap a kályhafestékbe mártott ecsettel megfestette a farkát.

   Nagyon jámbor állat volt, nem izgatta a dolog, csak akkor nyávogott egyet tiltakozásként, amikor a gazdája épp megvolt az átalakítással. Elnehezedett, csillogó farkát nem tudta billegtetni.

A kislány nagyot nevetett rajta.  Túlságosan nem sajnálta, hiszen gyönyörű lett.

  Boriska néni két dolgot csinált szívesen az életben. Pletykázott és cigarettát szívott. Mindkettőt szinte megállás nélkül. Arcának ideges rángását nem csillapította a folytonos bagózás. Jucika nem kedvelte, mert büdös volt és nagyhangú. Bezzeg az anyja! Őt teljesen elvarázsolta a szomszédasszony nagyvilági magatartása.

Két hete érdekes beszélgetést hallgatott ki. A pletykafészek azt ecsetelte cinkos mosollyal a szája görbületében, hogy megint történt valami Annus háza táján, mert esküdni mernek rá a szomszédok, pár hete még gömbölyűbb volt. Arca is jóval kerekebbnek látszott, most meg nyúzott lett.

–     -   Biztos megint a trágyadombba ásta el szegényt! – mondta együttérzéssel az anyja.

Boris néni felsóhajtott.

–     -  Ahogy a többit.

–     -  Szerinted igaz?

–     -  Persze, hogy az! Tizenöt éve van egyedül, ki bírná azt férfi nélkül?

Újabb sóhajtás, újabb öngyújtó kattanás. A szép kékes füst vidáman tekeredett ki az ablakon. A két nő hallgatott.

A kislány megrémült. Mit ásott el? Borzos meghalt? A kis fekete pulit nagyon szerette. Haszontalan kis jószág volt. Őt is mindig vakkantás nélkül beengedte az udvarba.

Miatta lenne nyúzott Annus néni arca?  Anyját meg nem kérdezhette, mert ha kiderül, hogy hallgatózott, biztosan összeszidják.

Jó egy hét elteltével újra hasonlóról pletykált az anyja, de most a szemközti szomszéddal. Döbbenten mesélte neki, ő úgy tudja, már megint volt egy, aki ki tudja kinek a kölke, és megszabadult tőle. Az meg csak hümmögött, de amikor meglátta a kislányt az ajtóban fehérre váló ábrázattal, elhallgatott.

–     -  Menj, adj a csirkéknek vizet! – szólt rá mérgesen az anyja. A szemében különös tűz izzott.

  Jucika kisomfordált, de nem jutott messzire.

Leült a diófa alá és elfeledve a csirkéket, a vizet és meleg nyári napot, azon tűnődött, hány kutyája lehetett a néninek eddig. Lehet, hogy mind elpusztult? És ha igen, akkor ezen miért csodálkozik ennyire mindenki? Az állatoknak ez a sorsuk. Amikor tavaly valaki elütötte Cirókát, a hófehér cicáját, senki nem csinált belőle ügyet. Elásták hátul a kert végében és kész. Ő még meg akarta öntözni a sírt, mert nem akarta, hogy szomjazzon a macska, amíg a mennybe ér, de anyja nem engedte. Azt mondta, az odavezető úton bőven talál majd vizes edényeket.

Fél óra múltán kijött a ház az anyja. Amikor látta, hogy a csirkék itatója szárazon maradt, idegesen kiabálni kezdett. Lustának és szófogadatlannak nevezte, aki száraz kenyeret érdemelne csak vacsorára.

  Szerda volt, tejnap. Nem volt szükségfigyelmeztetésre, Jucika tudta a dolgát. Sietős léptekkel haladt a hosszú, repedezett földúton az öreg vályogház felé. Úgy lóbálta a kannát, mintha reptetni akarta volna. Sok kérdés lüktetett a fejében, bár nem hitte, hogy lesz mersze faggatózni. Megszokta már, hogy mindenre azt válaszolják a felnőttek, hogy törődjön a saját dolgával.

 Az udvaron a sok állat között kóricált egy kecske is. Új volt. Csúnya, bizalmatlan. Borzos vidám csaholással futott elé és nyalta meg a lábát. Lám csak, élt.

–       Jöttem a mai adagért – mondta óvatosan, amikor Annus néni előbukkant a kutya hangjára.

–       Köszönni nem tudsz? – kérdezte az mogorván. – Manapság nem tanítják az ilyesmit?

A lány nem válaszolt. Annyira tele volt a feje mindenféle gondolattal, hogy valóban elfelejtett.

–      - Tudok – felelte végül halkan. – Anya kérdezi, hogy lesz-e péntekre vaj? – Ezt abban a percben találta ki. Mintegy gondolatelterelésként.

A nő ráemelte a tekintetét. Zöld szeme fényes kavics volt. Ahogy a kislányt nézte, egy pillanatra el is lágyult. Ilyen lett volna az övé is valaha régen. Ha el nem megy előbb.

–     -  Csak a jövő hétre. – Azzal már nyúlt kannáért. Pár pillanat alatt teletöltötte és nyújtotta is.

Jucika nem bírta tovább a benne dúló feszültséget.

–     -   ­Annus néninek volt több kutyája is? – kérdezte izgatott hangon. A nő elnevette magát.

–       Dehogyis! Ez az egy is elég. Pedig már öregszik rendesen.

És a kérdés, amely nem hagyott nyugtot, amely ott volt a nyelve hegyén, izgatta, fojtogatta, végül csak kibukott a kis vevőből:

–       Akkor mit ásott el nem rég a trágyába? Boriska néni mondta, hogy nagyon fáradt lett miatta.  

A nő elfehéredett. Aztán vérvörös lett. És megint sápadt. Hát előjött a régi pletyka. A férje halála óta nem telt el hosszabb idő úgy, hogy valaki ne emlegette volna őt gyerekgyilkosként. Mindig volt legalább egy ember, aki megvetéssel kevert borzalommal nézett rá, ha belépett a boltba. Voltak, akik a köszönését sem fogadták.  Egy asszony pár éve leköpte a piacon. Annyit mondott neki, szánja őt. Akkor még nem tudta, csak sejtette, miért is fordultak ellene. Nem sokkal később fenyegető levelet kapott. Csak úgy bedobták a postaládájába. Sárga borítékon se név, se cím.

Ágas-bogas betűkkel írta meg valaki neki,  hogy tudja, gyerekeket szül sorozatban és mind el is ássa. Mert zabigyerek nem kell senkinek. Annusnak is csak a más férje kell, annak porontya nem.

  Ekkor tisztult ki a kép előtte. A szíve azonnal megfagyott.  A fenyegetés azzal zárult, hogy ha nem takarodik el a faluból, feljelentik gyilkosságért, aztán ülhet a börtönben, amíg meg nem penészednek még a csontja is. El sem tudta képzelni, kinek ártott ennyire. Ki lehet az, aki azt hiszi róla, hogy képes lenne csecsemőket ölni? Ennél borzalmasabbat kigondolni sem lehetett.

  Egyetlen pillanatig fájt neki, hogy ilyen tömény rosszindulat veszi körül.  Aztán megrázta magát és tudta, nem szabad ezzel törődnie. Nem rossz asszony ő. Arról végképp nem tehet, hogy megérti a férfiakat, van ideje meghallgatni őket. Sokan nem is azért jártak hozzá, mert akartak tőle valamit. Akartak, de nem azt, amire a falu mocskos szeme kíváncsi lett volna. Megértésre, türelemre, kedvességre vágytak. Igaz, előfordult, hogy ezek a találkozások aztán átfordultak testi kapcsolatba, de erről nem csak ő tehetett.

  Évek jöttek-mentek, de senki nem jelentette fel.

–     -   Semmit nem ástam el! – válaszolta szinte kiabálva a tolakodó gyereknek. – Butaságokat beszélsz!

–    -   Anyukám mondta, hogy igenis elásott. – Jucika nem adta fel. Felbátorodott önön pimaszsága hallatán. – És nyúzottnak is tetszik lenni.

Annus szárazon felnevetett.

–     -   Na, itt a tej, viheted! – Azzal sarkon fordult és berohant a házba.

A kislány csak állt némán. Elszégyellte magát, amiért megbántotta az asszonyt. Hallotta, hogy benn hangosan zokog. Nem értette, mi lehetett olyan borzalmas, ami miatt sírnia kellett. Nem kérdezett semmi csúnyát.

  Annus nem törődött már a tétova gyerekkel, csak annyit tudott, hogy az emberek közt továbbra is egyedül marad. Egyedül a hosszú betegséggel és a rá váró szenvedéssel. A pletyka meg majd tovább tekeredik, kanyarog a falu utcáin. Aztán, ha elment, senki nem fogja már megcáfolni és tisztára mosni szennyes kis nevét.