Sok mindent nem értek ebben a világban. Jó pár dolog értékét vesztette az elmúlt pár évtizedben. Köztük van a bizonyítvány is. Az értékelés mindig is kényes téma volt. Próbálkoztunk már szövegesen is, de a mi hazánkban legtöbbször a számok nyelvén ért az ember. Hány kiló vagy? Lásd, az ominózus Norbi-féle ügy mekkora haragot és ki merem mondani, műfelháborodást gerjesztett. Aztán a hány éves vagy, milyen voltál matekból, hány hónaposan kezdett járni a szomszédék Józsikája és egyebek. A számok, számok…

És holnap egy darabka papíron rajta lesz, hogyan teljesített a gyerek.

Ez egy pillanatnyi állapot. Nincs kőbe vésve, márványtömböket sem faragtak tele vele. Egyszerűen egy tájékoztatás. Nem kell senkinek a kardjába dőlnie. A szülőknek azért szól, hogy nagyjából, hangsúlyozom, nagyjából tisztában legyenek azzal, hogyan teljesít a gyerek. A tanulóknak meg azért, mert lehet motiváló vagy épp hátráltató erő is.

Az internet népe azonnal a stresszforrást látja benne. Vajon van valami, ami nem okoz stresszt manapság? Van olyan, amiben nem törik össze a gyerek lelke nap, mint nap?

Nagyon sok fórum sugallja, hogy a gyerekeket kíméljük meg mindentől, ami kicsit is zavarja őket. Beszéljünk szépen, kedvesen, dicsérjünk, óvjuk a széltől is, és ha lehet, soha ne kapjon fekete pontot, csak zöldet, mert az mégiscsak szebb, ne vigyen haza egyest, intőt, figyelmeztetést, mert akkor sérül a lelke.

Félreértés ne essék, nem arra akarok biztatni mindenkit, hogy a gyerekeket döngöljék földbe, alázzák meg, vagy szégyenítsék meg a nap minden órájában kétszer is. Viszont nagyon jó lenne megtanítani őket az egyszerű tényre, hogy az élet nemcsak az iskolás évek alatt zajlik, nem burokban élnek és igenis vannak kudarcok, de sikerek is. Ám azokért tenni kell. A tanulás munka. Nem lehet savanyúcukorkával bekapni a történelmet vagy gyakorlás nélkül elsajátítani az írást és olvasást.

Nagyon sokan állítják azonnal, hogy a mai gyerekek nem tudnak olvasni, mert nem tanítják meg őket. Dehogynem, de az olvasás gyakorlást kíván. Különben utálat lesz a végtermék. Nem értik a szövegeket…Persze, hogy nem, amikor a szókincsük 150 szóból áll és nem hallgatnak történeteket, nem beszélgetnek velük, hanem szabadon szörfözhetnek a tablet adta lehetőségek közt, és játszhatnak gügyébbnél gügyébb játékokat.

Aztán valahogy uborkaszezonban előkerülnek a Pisa-felmérések, amelyekben Magyarország rendre rosszul teljesít. Nem véletlenül.

Kikerülve az iskolai közegből a való életben hogyan fog teljesíteni egy fiatal felnőtt a munkahelyén, akitől addig nem sokat vártak el? Akinek mindig azt mondták, nem baj, te üüügyes vagy.

Valami észszerű középutat kellene találni. Olyat, amelyben a gyerek megérti, hogy neki is vannak feladatai, teszem azt céljai és igenis próbáljon meg önmagához képest elérni valamit. Dolgozzon meg a jó jegyért, tegye oda magát és ne várja, hogy azt mondják neki, a bizonyítvány nem számít.

Számít. Nem vált meg világot, mégsem becsmérelhetjük. A gyerekünket tanító tanár, vagy alsós tanító jelzést küld. Lehet, hogy nem mindig azt, amit szeretnénk, vagy nem a legjobbat, vagy a véleményünkkel közel sem egyezőt, akkor sem kell a pokolba küldeni. Érdemes utána nézni, igaza van-e! Ha nem akkor megbeszélni vele, ha pedig igen, akkor javításra, küzdésre buzdítani a csemetét, aki lehet, hogy többre képes, csak végtelenül lusta.

A bizonyítvány nem egy szent dolog. Nem is kell vele úgy bánni. Azt viszont nem lehet tanítani, hogy dobjuk ki, ne törődjünk vele.

Ebben is, mint oly sok mindenben, a mértékletesség a fontos. Ne haljunk bele, ha rossz, ha olykor negatív, viszont ne is ájuljunk el tőle, ha kiváló. Akkor örüljünk és ne feledjünk dicsérni.