Ne a földbe, mert azzal törődni kell, hallom a mama hangját. Ha ápolni kell a sírt, az már gond, és el-elhangzik néha egy méltatlankodó nyögés vagy káromkodás. Nincs már idő ilyesmikre, a világ az élőké, a holtak meg mehetnek feledésbe. A mama még azért is kéri, mert nem bírná hallani, ahogy a kövek koppannak a koporsón. A sírásók részvétlen arccal ráhánynák a földet és kavicsok még belülről is visszhangoznának. Attól meg fájna a feje. Rozi erre nem mondja a szokványos választ. Nem oktatja ki, mindketten tudják, miről beszél. Bólogat és beleegyezik. Akkor maradjon a víz, de nem is akármelyik, hanem a Duna. Egy pillanatra az is felvillan előtte, hogy a mama lány korában versenyeket nyert hátúszásban. Talán ez lesz a legméltóbb befejezése szorgalmas életének.

  Az öregek otthonában, ahol ez a beszélgetés elhangzik, senki nem marad meg sokáig. Mindenki tudja, hogy valódi átjáróház. Nem azért kerülnek oda, hogy hosszú ideig éljenek, inkább csak hogy megmaradjon nekik az élet illúziója még akkor is, ha már mozogni vagy gondolkodni sem tudnak.

  Rohadt dolog megöregedni, mondja az anyja sokszor, de ő elengedi a füle mellett a jajgatást. Minden öreg ezzel jön, nem érti, vajon mire számítanak? Aztán, ahogy betölti az ötvenet, ezek a szavak az arcába nevetnek és megmutatják valós értelmüket. Ötven után már nem tűnik nyavalygásnak a panasz, mert olyan gyakran tör elő a testből a fájdalom, hogy nem lehet nem venni róla tudomást. Rozi néha már-már azt hiszi, hogy a fájdalom lesben áll és várja, hogy valaki elérje a bűvös ötvenes számot, és ha addig semmi baja sem volt, akkor majd tesz róla, hogy legyen. Pontosan így van ez nála is. Hol a dereka fáj, hol az ízületei, néha az egész fogsora. Mintha minden, amit az öregek tudnak, beteljesedni készülne.

  Gyönyörű májusi napon megy el a mama. Csendesen, ahogyan élt. Elalszik és ennél többet senki sem kívánhat a Végtől. Előző nap még lüktet ereiben az élet, sétálnak a hatalmas kertben, sőt friss epret is esznek, aztán éjjel unatkozik a Kaszás, és érte jön. Ahogy anyját ismeri, lehet, hogy kokettált vele egy fél órát, aztán beleegyezett. Nyolcvankét év elégnek látszott itt a földön.

Öccse nem látogatta a mamát, ő is beteg. Rozi nem hibáztatja.  Hogyan törődhetett volna mással, amikor negyvenet alig átlépve a rák várta és vele vívja a csatát?

Az apró irodában, ahol a dunai temetést intézik, egy hosszú hajú, részvétlen nő ül a gép előtt. Úgy néz ki, mint a régi képeken a bánatos Szűz Mária. Arcára ráfeszül a munka, és nem lehetne lekaparni róla vésővel sem. Nézi a gépet, a táblázatot, és meredt szemmel veszi fel a rendelést. Mintha egy katalógusból válogatna az ember parfümök és krémek közül. Ő teszi a dolgát, és nem tehet arról, hogy a tételek olyan néven szerepelnek, hogy: mederhasználati díj, az elhunyt hűtése, urnagirland és egyéb cifraság.

Ezeket a szavakat nem is lehet azonnal értelmezni.

   A halottat el kell temetni, mert a test bomlik. És aki addig élt és mosolygott, egy pillanat múlva már csak kolonc lesz, hisz többé nem nevet, nem kap nyugdíjat, amelyből mindig telik  ajándékokra, és nem emlegeti fárasztó módon a bajait. A hiánya miatti fájdalom nem burjánzik el azonnal, de már szövi könnyhálóját. Erre amikor legszívesebben ott se lenne az ember, válaszolgatnia kell annak a szenvtelen hölgynek.

Ha már Duna, akkor az urnán egy festett horgony. Semmi finomság, vagy elegancia, a vízhez az tartozik és kész. A kis hölgy úgy mutogatja, mint kisvárosi szalonban a tavalyi ruhákat, amelyeket leáraztak. Unott, nem érdekli az egész, de a munka az munka. Biztosan látott már elég sírást, nem hatja meg, sőt a szája szélén rángatózó izom jelzi, hogy idegesíti is. Mégse kiabálhatja le az ügyfeleket, elvégre azok azért jöttek hozzá, hogy segítsen. Remekül kezeli a táblázatot, begépeli a tételeket és nem akad ki, amikor az ügyfél megkérdezi, minek a lepedő, amit hozniuk kell. Szépen, szinte szótagolva, mint a kisgyerekeknek elmondja, hogy a lepedőt azért kell hozni, mert a hamvasztás előtt abba csomagolják az elhunytat. Rozi nem meri megkérdezni, miért nem a saját ruhájában indul erre az útra.

Sok dolgot nem ért. Ül a széken, és egyetlen vigasza, hogy Sanyi mellette van. Néha megsimítja a kezét, de sokáig nem szólal meg. Azonban felhördül, amikor a koporsóhasználati díjat említi a fásult hableány. Elvégre hamvasztás lesz. Hamvasztás után, pedig a Duna mélyére eresztik le a hamvakat. Hol van itt a helye koporsónak?

  A kis nő türelmetlenül koppant a tollával az asztalon, mert a táblázaton túl papíron számol. Visszafogja magát, nem veszekszik, hiszen honnan tudná a tudálékos megrendelő, hogy az elhunytat el is kell szállítani valamiben a krematóriumba. És az is pénz. Ez az út, amely nem is az utolsó, húszezer, ha addig nem drágul a benzin. Ezt nem teszi hozzá, csak mézédes hangon kifejti, hogyan működnek a dolgok.

 Rozi elképzeli, hogy anya utazgat még egyet, aztán valóban por lesz belőle, amit majd egy horgonnyal ellátott urnába szórnak. Ha kicsit mellé menne, akkor összesöprik és utána szórják. Vagy egy kis lapátra kotorják és mehet a kukába. Úgyse tudja az élő, mennyit tesz ki egy halott pontosan.

  Sanyi nem hagyja annyiban. Még faggatózik egy sort, azalatt Rozi kibámul az ablakon. Szürreális érzés látni a Dunát, elképzelni, mint temetőt. Még soha nem gondolt arra, hogy az aljában az elsüllyedt roncsok és fel nem robbant bombák között holtak is tanyáznak.

  A legvége a hajóbérleti díj. Már zsong a feje a sok díjtól, amit ki kell fizetnie. A kis hajón még kerül az urna mellé egy szál virág, aztán valóban útjára engedik az asszonyt, aki világra hozott két gyereket, megjárta a Gulágot, és egész életét egy dohos irodában töltötte egy izzadtságszagú főnök mellett, aki úgy beszélt vele, mint a kutyával.

  Ez az asszony, munka után hazament, megfőzte link urának az ebédet, majd kikérdezte a gyerekektől az Anyám tyúkját. Másnap pedig besétált ugyanabba az irodába és ugyanúgy hagyta, hogy ronda hangon utasítgassák. Aztán eltemette az urát és attól a pillanattól kezdve egyedül élte az életét. Egyetlen alkalommal mert csak visszaszólni a dagadt munkáltatónak, de akkor is csak azért, mert már hányingere volt a szagától. Egy karácsonyi összejövetelen, amelyen ő a férfit húzta, dezodort és tusfürdőt vett neki, abból a szerény keretből, amelyet ajándékozásra szántak. Becsomagolta csinosan. Amikor a férfi kinyitotta és meghökkenve azt kérdezte, hogy tán büdös, Rozi anyja bólintott.

Mégse történt semmi. Nem rúgta ki. Igaz, hogy két hétig kerülte, de utána ugyannyira bűzlött, mint előtte. Úgy látszott, nem fogta fel teljesen a célzást.

Mielőtt azonban a szenvtelen arcú kiállítja a számlát, váratlanul eszébe jut, hogy nem számolt a test hűtésével. Elnézést kér, és gyorsan felrögzíti az újabb tételt.

Rozi majdnem elneveti magát. Fekete blúzának gallérja dörzsöli a nyakát, biztosan, mert nem mosta ki miután hazahozta a boltból. Cipője orrán látszik már némi kopás, de nem izgatja. Anyja valahol nem messze hűtve várja, hogy teste befejezze földi pályafutását. Már nem lehet megölelni vagy pörölni vele, amiért nem eszik és az ágy mellé dobálja a papír zsebkendőt, pedig ott van mellette egy szemetes is. Minden egyszerű cselekvés megszűnik, és vele együtt a panasz és a keserűség is. A halál mindig teli marokkal távozik, sose felejt itt semmit.

Háromszázhuszonhatezer, mondja a nő, de ehhez még jár egy ajándék értesítő a hamvasztás pontos időpontjáról.

Rozi nem néz rá. Belenyúl barna, viseltes táskájába, és leszámolja a földi számlák végösszegét.