Ne a földbe, mert azzal törődni kell, hallom a mama hangját. Ha ápolni kell a sírt, az már gond, és el-elhangzik néha egy méltatlankodó nyögés vagy káromkodás. Nincs már idő ilyesmikre, a világ az élőké, a holtak meg mehetnek feledésbe. A mama még azért is kéri, mert nem bírná hallani, ahogy a kövek koppannak a koporsón. A sírásók részvétlen arccal ráhánynák a földet és kavicsok még belülről is visszhangoznának. Attól meg fájna a feje. Rozi erre nem mondja a szokványos választ. Nem oktatja ki, mindketten tudják, miről beszél. Bólogat és beleegyezik. Akkor maradjon a víz, de nem is akármelyik, hanem a Duna. Egy pillanatra az is felvillan előtte, hogy a mama lány korában versenyeket nyert hátúszásban. Talán ez lesz a ...

Ez a harmadik anyák napja, amelyen nem hívom fel. Nem mintha számított volna neki. Nem tartotta asz ünnepeket, nem érdekelte, milyen nap van. Így nem volt se szülinapunk, se karácsonyunk nagyon. Ez utóbbi, meg a katolikus ünnepek amúgy is sorvadoztak a nem katolikus Jugoszláviában. Volt, aki tartotta, aki úgy főzött, ahogy az ünnep megkívánta, de hivatalosan sose árasztott el bennünket Jézus születésének vagy feltámadásának ünnepe.

Csak évvel később gondoltam anyámra úgy, hogy volt élete előttem. Márpedig volt, ez biztos. Egy fonott hajú kislány képét őrzöm csak róla, ahol egy mező közepén nevet szégyenlősen. Sose kérdeztem, ki csinálta és mikor, mert az időben nem volt mindennapi egy ilyen fotó. Sok kérdést nem tettem ...

  Nem tudom mikor és hogyan, de elveszett. Valószínűleg kiesett a zsebemből. Hogy benne volt az bizonyos, mert egy ideig gondosan vigyáztam rá, néha letöröltem róla a port. Olykor fényesre suvickoltam. És most nem találom. Próbáltam végigmenni a szokott úton, hátha meglesz a járda szélén egy kicsit sárosan, egy kicsit árván, de nem volt ott. Lábammal megbökdöstem a száradó leveleket, még egy használt papír zsebkendőt is arrébb pöcköltem, mégse láttam. Leültem egy padra és bambán bámultam magam elé. Vajon hol rontottam el? Be kellett volna foltoznom a zsebet? Vagy használhattam volna pillanatragasztót? A kezem is beleragadt volna, de azért csak megőriztem volna még egy ideig.

Esetleg új kabátra lett volna szükségem. Időközben ...

  Amikor meglátta Mári néni számát a kijelzőn, tudta, hogy baj van. Lehetett rá számítani, mert az öregség magával hozza ezeket a helyzeteket. Nem meglepetés, ha egy nyolcvankét éves asszony elájul, vagy megbotlik és nekiesik a komódnak. Mindenki elkönyveli, hogy ez az élet rendje, inkább akkor, mint fiatalkorban. Mégse vette fel azonnal, csak a hatodik, hetedik csöngésnél szólt bele erőtlenül.

– Anyádat elvitte a mentő. Nem volt magánál, amikor rátaláltam - mondta üres hangon a szomszéd, aki alig volt fiatalabb, mint az anyja. Ő már nem félt a haláltól, kétszer élesztették újra, nem kapálózott ellene. Talán emiatt nem jött el érte megint. A halál szeret vadászni, és azokra csap le, akik ki akarnak csúszni a markából, ...

"Meghalt 275… 248…214 többnyire idős, krónikus betegségben szenvedő beteg. " Minden nap halljuk és csak a számokra figyelünk. Vajon csökkennek, nőnek, hogyan változnak az adatok hétről hétre? De a számok, a statisztika mögött emberek vannak. Férfiak, nők, akik megöregedtek, akik már nem vágyakoznak, akik nem ezt érdemelték életük végén.

Csendben tűnik el egy generáció, akikre legyintünk, mert éltek már eleget, már nem akarnak semmit az élettől, már nem hasznosak senkinek. Ezek közül az emberek közül, akik most a kórházban, elszigetelve, magányban élik meg földi létük végét, akad olyan, aki még megélte a háborút. Van, aki apja, anyja mellett segítkezett a romok eltakarításában.

Meghalnak emberek, akiknek a ...

  A redőny, amely rendes körülmények között, csak az ablak feléig tudott felkúszni, most erősen az ablakhoz ütődött. A kora szeptemberi levegő üresre satírozta a hajnalt. Fél öt lehetett, senki nem járt a főúton, pedig a falu könnyen ébredezett. Régen a téesz-szel szemben ilyenkor már bekóválygott egy-egy traktoros, aki gyorsan ledöntött egy slivovicát, mert a szilvapálinka meghozta az aznapi munkakedvet. Aztán lassan megérkeztek az emberek és az álmot hangos kendővel törölte ki szemükből az ital. Kellett ez, mert a szürke napok ritkán váltak ünnepnapokká.

  A másodszori zörgetés felébresztett a mélyen alvókat, mert egy riadt hang óvatosan annyit kérdezett: ki az. A válasz, amely csak egy én szó volt, a bentiekben ...

  Anya nem olvas semmit. Egyszerűen azért, mert nem lát. Szép lassan vakul meg és az orvos azt mondta, nem tehet ellene semmit. Anya nem sírt, nem szitkozódott, amikor közölte vele, helyette én káromkodtam egy akkorát, hogy a váróban is hallották. Az orvos úgy nézett rám, mintha nem lett volna jogom kimutatni a fájdalmam. Márpedig azt akartam, tudja meg mindenki, mekkora igazságtalanság érte azt az asszonyt, aki világéletében jó volt. Hozzá hasonló emberrel nem találkoztam még, de ezt sokan szokták mondani. Nem a saját igazukat hangoztatva, hanem anyámról. Még csak ötvenkét éves és már alig lát, ezzel nem lehet célja a jó istennek. Ha meg szórakozik, akkor menjen át a másik oldalra és hagyja anyát békében.

Miután az orvos ...

Hónapok kemény munkájába telt, amíg Borika kihízelegte az emlékkönyvet. Anyuka talán hagyta is volna, de apuka szerint hiábavaló dolog volt. És a családban nem volt szokás feleslegesen szórni a pénzt. Nem ment jól mostanság nekik, arra meg egyáltalán nem volt szükség, hogy flancra költsenek. Márpedig egy kemény fedeles, műbőrből készült emlékkönyv akárhogy nézzük, az volt.

A lányok az iskolában másról se beszéltek, csakhogy ki milyet tudott beszerezni.   Volt, akinek Szegedről küldtek egyet, mert az mégiscsak nagyváros, és ott lehet kapni cifrát.

Piri néni boltjába is, ami a falu közepén állt, szemben a Láng nevű kocsmával,   néha befutott egy-egy, de az élelmes anyukák vagy nagylányok menten elkapkodták. ...

  Tanár lettem, pontosabban tanító. Nem azért, mert hosszú a nyári szünet. Nem azért, mert van téli és tavaszi is. Nem miattam van, engem nem kérdeztek meg arról, legyen-e. Tanár lettem, mert tanítani akartam. Úgy hittem, gyerekek közt lenni jó. Velük nevetni, kirándulni, oktatni őket remek dolog. Most is így hiszem. Nem motivál a nyári szünidő, amely persze nem három hónap, de ez sose fog kimenni a köztudatból. Maga a nyár a zavaró. Ekkor tűnik úgy, hogy ingyenélő vagyok.

Tanítok és adminisztrálok minden nap a régi világban. Észrevétlenül pótanyává válok, de olykor nővérként, pszichológusként is szerepelek a gyerekek életében. Azt mondom, gyerekeim vannak, egyszerre huszonhat. Mert tényleg ennyien vannak. Tudok ...

  Napok óta nem mozdulok ki itthonról. Nem hallgatom a híreket, de olvasom a netet. Naponta kétszáz feletti család tudja meg, hogy elveszíti valakijét. A számok üresek, ridegek, nem látjuk, ki van mögöttük. Minden ember egy statisztikai adat lesz, ami vagy bekerül a rendszerbe vagy nem. Itthon ülök és megpróbálok nem félni. Hol közvéleményt kutatok arról, hogy körülöttem mit tesznek mások, hol meg a sírás szélén állok, mert nem tudom, mi a jó. Szembesülök azzal, hogy ostobának és felelőtlennek nevez egy kolléga, mert azt mondom neki, én várok, nem megyek oltásra. Gúnyosan az orrom alá dörgöli, hogy majd mennék, ha utazni akarok, csak nehogy késő legyen. És az ilyenek miatt, mint én, nem áll le a vírus terjedése… Úgy ...