Hanna voltam, 16 éves és megöltek. Úgy haltam meg, hogy voltaképpen nem is éltem igazán. Eddig apám nem engedett élni, most meg a szerelem nevű átok. Persze én nem hívom ezt szerelemnek, mert még időm sem volt megérezni a szelét, máris viharként rántott magával.

Apám mindig azt sorolta, hogy egy lány tegyen féket a nyelvére és a micsodájára is. Az előbbire azért, mert a férfiak keze gyorsan eljár, a másodiknál viszont, ha nem is gyorsan, de tudnak fájdalmat okozni. A fájdalom meg nekem fáj, nekik a szégyen. Arról soha nem beszélt, hogy nekik valóban a szégyen fájna vagy csak a falu nyelvétől félnek? Megkérdezni persze nem lehetett, mert az ilyen dolgokat könnyen elhallgatja az ember.

A micsodám, aminek a neve is ...

  Júlia meglepődött. Tolongásra és hangos szóra számított. De alig lézengett valaki a piacon. Lehet, hogy túl későn érkezett?   Vajon meddig van nyitva?   És lehet-e alkudni, ez érdekelte legjobban. A kínálat-kereslet törvényei valószínűleg itt is domináltak, de nem tudhatta. Ismeretlen volt a terepen. Ténfergett egy kicsit, mert nem tudta elönteni, kihez fordulhatna. Vajon dekára mérik vagy grammra? Kell-e hozzá bizonyság, hogy megfelelő? Ezek a kérdések tolongtak a fejében.

A krumplik, karalábék és hagymák kupacai között nem lelte az árust, akit keresett. Pedig pontos útmutatást kapott. Az árkádok alatt, ahol már nem színes ernyők alatt ülnek az eladók, ott lesz majd egy férfi, előtte üres asztal, rajta egy toll, tinta ...

Gyakran érezzük, hogy jó lenne mindenkit meghódítani magunk körül. Elvarázsolni, elkápráztatni valahogyan. Olyat adni, tenni vagy mondani, amivel felejthetetlenné válunk a számára. Szeretnénk beleénekelni magunkat mások szívébe, hogy hosszú időn át csak a mi hangunkat hallja. A testet megkapni, élvezni és birtokolni mintha könnyebb lenne. Mostanában nem adjunk nehezen magunkat. Talán a testünket féltjük kevésbé. Zárt szívvel is könnyedén belesétálunk olyan kapcsolatokba, amelyek nem nyújtanak távlatokat. Már kevésbé akarunk messzire nézni, és lassan elfelejtünk vágyakozni is.

A várakozás, a sejtelem, a titokzatosság elenyészik a mindennapok szürke talaján, és rohanunk a mába, mert a holnap félelmetes köde nem tűnik ...

 Régen egy messzi-messzi Galaxisban, amikor még nem volt internet, mi, gyerekek nyáron mást se tettünk, csak játszottunk. Nem emlékszem, hogy ránk erőltettek volna házi olvasmányokat és olvasónaplókat, vagy csak szerencsém volt. Ha volt is otthon némi dolgom, végeztével mehettem, ahová akartam. Eszébe sem jutott senkinek, hogy nekem programokat szervezzen, hogy kirándulni vigyen, esetleg szórakoztasson. Ha unatkoztam, unatkoztam. Ha nem találtam a helyem, az én bajom volt.

 Ahogy reggel felkeltem, és ettem gyorsan valamit, máris engedélyt kértem anyámtól, hogy mehessek a szomszédba.  Nem lehetett csak úgy átmenni.  És ebédre haza kellett érni. A pontos időt a déli harangszó jelezte. Késni nem mertem volna. Ha mégis megesett, nem tettem ...

   Kata nem sietett. Léptei tompán visszhangoztak a kórházi folyosón. Ha tehette volna, megparancsolja, hogy lábai váljanak kővé.   Már a szag is elviselhetetlen volt. Egyszerűen taszította a gondolat, hogy ide kelljen jönnie.

Lesimította szoknyáját, megigazította blézerén a hajtókát, mintha ezzel felkészült volna, hogy benyisson. Bentről élénk beszélgetés zaja szűrődött ki. Lassan kilincs felé nyúlt. Tarkóján izzadtságcsepp futott végig.

Váratlanul kinyílt az ajtó. Egy mosolygós nővérke nézett rá meglepetten.

–        Segíthetek? - kérdezte.

Nem hinném, gondolta a nő. Talán, ha megmutatná a leggyorsabb utat a kijárathoz. Hangosan viszont ennyit mondott:

–        Anyukámhoz jöttem, ...

  Semmi extrára. Nem a filmvászonról szeretném leimádkozni, nem egy plázában akarok belebotlani. Egyszerűen csak annyit szeretnék, hogy tudjon figyelni. Ha beszélek hozzá, ne gondoljon másra, munkára, telefonjára és egyebekre. Hallja meg a szavam és ne éreztesse, hogy az idejébe épphogy beleférek!

Olyanra vágyom, akinek ha elmondom, valami bánt, nem sértődik meg, nem gondolkozik azonnali visszavágáson. Elbírja a szavak súlyát, és nem titulál hisztisnek.Szeretném, ha tetteinek súlya lenne, de nem ígérne semmit. Ha szükségem lenne rá, mellettem lenne, és mondvacsinált kifogások mögé nem bújna. Nem akarná elhitetni velem, hogy fontos vagyok, miközben tetteivel hamis üzenetet küldene.

Csak egy normális férfira vágyom, aki ...

  Viola megszokta, hogy anyja öreg. Alig emlékezett rá fiatalon. Azt viszont egy pillanatra sem lehetett elfelejteni, hogy hiába hetvenhat éves, mindig elegáns volt. Kicsit meghízott, és nehezen járt, ha senki nem látta. Ha a barátnői kukkolták a panelház teraszáról, akkor a sarokig úgy lépkedett magas sarkú csizmájában, mintha a kifutón lenne, de a kanyar után megroppant, mint a túlfeszített íj. A látszat kalitkájában élte egész életét. Smink nélkül még a szemetet sem vitte le. Viola a maga finom nőiességével és csendességével elbújhatott anyja harsány kitárulkozása mögött.

Mégis aggódott érte, mert tíz éve volt özvegy, és az évek alatt több randevút bonyolított le, mint a lánya egész élete során. -

 - ...

Hallgatom a szívem és tudom, régóta nem törődtem vele. Csak hagytam, tegye a dolgát, dobogjon rendületlenül, míg én fittyet hánytam rá. Küldtem felé szomorúságot kilószámra, elbírta. Pakoltam polcaira kétségbeesést és csalódást, nem rogyott meg. Aztán jöttek fájdalmak, pókhálót szőttek köré. Néha a szerelem kibontotta, és örülni hagyta.

Aztán tároltam én még szegény kis szívemben reménytelenséget, várakozást, múló időből font éveket, léha örömöket, könnyen jött szabadságot. Mindből raktároztam is rosszabb időkre, nehogy a polc kiüresedjen.

Hallgatom a szívem, mert még dobog, még súg valamit. Szeretném tudni, fáradt-e, vannak-e rajta repedések, amelyek nehezen gyógyulnak. Nem akarok én már sok mindennel ...

  Sok mindent nem értek az elmúlt időszakból. Ezer meg ezer kérdés vetődik fel bennem a járvánnyal kapcsolatban, de az egyik talán húsbavágóbb a többinél. Nem mintha a kérdések tömegében osztályozni lehetne fontosságukat.  Amikor azt hallom a médiában, hogy érintésmentes, akkor feláll a szőr a hátamon. Természetesen nem azért, mert nem tudom, hogy a járványt fékezni kell, vagy ki kell védeni valahogyan. Ebbe bele se folynék. De ez az érintésmentesség nagyon zavar.

Emberek érintés nélkül…Ne öleld meg a nagymamát, mert vírushordozó lehetsz! A barátaidat ne köszöntsd öleléssel, puszival, mert jaj, csak a baj származik belőle. Ne érj senkihez, mert megbetegedhetsz! Milyen élet az, ahol az emberek semmilyen módon nem ...

  A közösségi oldalak már régen beszippantották a gyerekeket is. De regisztrálni, hamis adatokat megadni, elhazudni a gyerek korát tudatos tevékenység. Megengedni neki, hogy szerepeljen egy felnőtteknek szóló felületen, ki tudja milyen okból, szülői felelősség. A legismertebben, a Facebookon 13 év a korhatár. A tinik már nem tartják menőnek, ez a terep az öregek játékasztala lett. Viszont egyre több tíz év körüli gyerek készít magának oldalt. Többségükben lányok.

Érthetetlen, hogy ezeknek a kislányoknak miért engedik meg. Az ott lévő tartalmak nem nekik szólnak. Nincs szükség arra sem, hogy szerepeltessék magukat akár képeken, akár videókon. Nap, mint nap látom, hogy készülnek szelfik, teszik fel, és várják az ...