Vánszorgás volt az, nem is lépegetés, amellyel haladt egy elmosódó árnyék a járdán. Nem lehetett tudni, fáradt-e, beteg, vagy csak van ideje mindenre. Ez utóbbi kissé szürreálissá tette a mozdulatait. Teste meghajlott, pedig negyvennél több alig lehetett. A szakáll, a ráncos arc azonban köszönni szeretett volna a múló időnek, ezért korán testére nyomakodott. Készített is egy gyenge karcolatot, aztán maradni akart.

Kezében egy szatyor himbálózott, néha megérintette koszos járdaszegélyt. A súrlódó hang mintha valami ritmust kölcsönzött volna a lépéseinek. A buszmegállóban pár fiatal hangja zavarta meg az estét. Rájuk sem nézett, mert már előfordult, hogy belekötöttek. Inkább bekanyarodott az első sarkon, hogy minél ...

Gyakran hallani, főleg nők szájából, hogy túl sokat adtak. Többet tettek bele egy kapcsolatba, mint kellett volna. Jóval többször voltak figyelmesek, kedvesek, készültek apró meglepetésekkel, mint ahányszor az adott férfi vagy a kapcsolat elbírta volna. Vajon lehet-e túl sokat adni magunkból? Lehetünk-e túl gondoskodóak, lelkesek? Létezik-e, hogy túlzásba visszük a szeretetünk kimutatását? Mindez előfordulhat fordítva is, csak kevesebbet tudunk róla, mert a férfiak ritkábban nyílnak meg. Ez nem jelenti, hogy ritkábban közvetítenek felfokozott érzelmeket.

Szeretni valakit egyértelműen azt is jelenti, hogy a saját szeretetnyelvünkön közvetítjük neki az érzéseinket. A nők hajlamosak mindent alárendelni, hogy egy kapcsolatban ...

  Azt a szép ruhát három fodor díszítette és mindegyik alján farkasfog szegély futott körbe. Egyszerűen gyönyörű volt. Szerelmes voltam bele. A hétéves szívem jobban dobogott, ha ránéztem. Nem akármilyen alkalomra készült. Lagziba. Talán ma mulatságos ez, de nem is olyan régen, volt ünneplő és hétköznapi ruhánk is. Nem vettük fel a különleges holmit csak úgy iskolába vagy elszaladni a boltba. Arra ott voltak azok, amelyek egyszerűek, kényelmesek voltak.  

Az volt a szokás nálunk, hogy délután, az esküvői szertartásig szolidabb ruhában kellett megjelenni a lakodalomban, este viszont lehetett vidámabb, táncot járóban is. Ünnep volt, ezt jeleztük azzal is, hogy kiöltöztünk. Kicsíptük magunkat, ahogy felénk mondják.   ...

  Amikor kislányként a babánkat ringatjuk, fésülgetjük, soha nincs benne a terhesség 9 hónapja, ami csak a celebek számára életük legcsodálatosabb időszaka. Azaz lehet, hogy másoknak is, de azért a többség számára hányinger, lábdagadás, vizsgálatok, eldeformálódott test, idegen valami érzete odabenn és nem kevés félelem.(nem, nem általánosítok…) Szorongás a szüléstől, hogy jó anya leszek-e, jól csinálom-e? Mi van, ha elrontom, ha majd nem szeret eléggé, ha nem jó úton terelem? Bennem még az az elkeseredett gondolat is megfészkelt, hogy tudom-e majd szeretni. Ez utóbbi cseppet sem természetes, csak nem szeretjük az ilyen kényelmetlen kérdéseket.

Amikor kislányként megetetjük a babánkat, felöltöztetjük, a baba ...

  Az elmúlt egy év alatt Panna csak néhány alkalommal lépett Vince szobájába. Letörölte az íróasztalát, itt-ott a polcokat, porszívózott egy villanásnyit és már osont is kifelé. Nem bolygatott meg semmit, nem volt kedve az iratokat sem rendezni. Négy évszak múlt el a férje nélkül. Lassan elmondhatta, hogy napról napra könnyebb minden.

  Az elején még a számlák befizetése is gondot okozott, mert soha nem kellett sorba állnia, és ha úgy adódott, még a bevásárlást is Vince intézte. Ezt ő egyáltalán nem bánta, mert iszonyodott a tömegtől, a hozzá dörgölőző, tolakodó emberektől. A szagukat sem bírta. Mindenki mosdatlannak tűnt. Ha valaki megérintette, vagy csak próbálkozott, félelmet gerjesztett benne. Nem is tudta ...

  A misztikus első szerelem. A csodálatos, a különleges, az éteri. Van sok első? Lehet egyáltalán az első előtt is, amolyan nulladik?

Nekem volt pár még a nulladik előtt is. Természetesen az oviban figyeltem fel először a másik nemre. Kemény, alaktalan műanyag állatkákkal játszottunk valami papás-mamás félét, ami nekem nagyon tetszett. Mindaddig, amíg anyám meg nem kérdezte a szomszédlányt, hogy na aranyos, milyen az oviban? Ezt az aranyost rühelltem, mert nem értettem, miért mindig másokhoz fordul ilyen szavakkal, hozzám soha. A szomszédlány keresetlen őszinteséggel ezt válaszolta: Jó, csak Hilda mindig a szerelemről beszél.

El nem tudom képzelni, hogy ez számára mit jelenthetett, meg már azt sem, mit tudtam én a ...

  Nyanyó magas, szikár öregasszony volt. Inas testét legtöbbször fekete vagy szürke ráncos szoknya rejtette. Tekintetében örök keserűség ült. Ritkán mosolygott. Ha néha sikerült is neki, riasztóbb lett a tekintete, mint különben. Hangja éles volt, ellentmondást nem tűrő és a keze is eljárt, ha senki nem látta. Anya azt mondta rá, sokat szenvedett, de ez engem meg nem hatott. Csak annyit láttam belőle, hogy szemernyi kedvességet nem tud mutatni.

Ha valamiért menni kellett hozzá, kínkeservesen vonszoltam magam.

Egy fehérre meszelt házban lakott a papával, aki vicces volt és legtöbbször italszag áradt belőle. Őt mégis kedveltem. A ház szinte beleguggolt a járda téglaköveibe. Vigyázni kellett, hogy meg ne botoljak az ...

  Ha régi húsvétokra gondolok, nem jutnak eszembe ilyen meleg napok. Mintha még igazi tavasz lett volna, és az orgona nem nyílt volna áprilisban.

  Kislányként gyűlöltem a húsvétot. Nagyon zavart, ahogy Jézust a kereszten láttuk. Akkor, de csakis akkor élőnek tűnt. A feltámadást csodálattal hallgattuk, bár semmit nem értettünk belőle. A plébános elmesélte. Ismertem Pétert, aki háromszor tagadta meg Krisztust. Gyerekeszemmel nem tudtam felfogni, vajon miért ő lett a mennyország kapujának őrzője? Már a Földön is csalódást okozott. Vajon hogy járhat neki ilyen felelős beosztás?

  Nagy ünneplés nem volt, mert anyám semmilyen ünnepet nem szeretett. Nem is tartottunk meg szinte semmit, beleértve a születésnapokat és a ...

Bella óvatos mozdulattal rajzolta körbe a szemét. Hiába mondta neki sokszor a húga, hogy csak alul húzza ki zöldre, ő nem fogadta meg a tanácsot. Így kissé úgy nézett ki a szeme, mintha körpenész telepedett volna rá. Vizsgálta a szempilláját, ami hosszú volt és sűrű. A legszexisebb az arcán a rongyos kis ráncok mellett, amik a szája sarkában tülekedtek. Negyvenhárom évesen talán még ráértek volna birtokba venni a bőrének kiadó területeit, de nagyon siettek, az egy biztos.

  Minden más is nagyon sietett az életében. Legfőképp ő maga, mert egyelőre úgy látszott, nem hosszú létben kell gondolkodnia. Amikor ezoterikus barátnője azzal jött, hogy márpedig ezt a sorsot ő választotta magának, akkor egy hajszál választotta el ...

  Az én csendem napsugaras. Meleg csend ez, szótlan. Vannak beszédesek is, de azok elkerülnek. Emberi szó nem zavar meg. Enyhe szellő meglibbenti a fák ágait, mintha most integetnének. Még sincs így, hisz a fák a saját kegyelemmel teli életüket élik. Nem törődnek más halandókkal. Csak a viharral pörölnének, mert az derékon ragadja őket és meccset játszik velük. Ha elvonul, a vesztesek halkan, elpilledve lesik, vár-e rájuk jobb sors egy üres nappaliban vagy kamrában polc gyanánt.

Az én csendem vadvirágos. Puha, illatos. Nem vár semmit, nem vár senkit. Futó léptek nem tarolják, ismeretlen kezek nem szaggatják. Színes, tarka, nem fakuló. Festő vásznán a sarokban lapulna. Egy nagy eső elmoshatná. Lassan folyna, felolvadna.

Az én ...