Nem akarom, de mégis olvasom a kommenteket a pedagógussztrájk miatt. És kapunk hideget-meleget, ahogy az már lenni szokott. Kapunk, mert szólni merünk, mert nem simulunk bele a társadalomba, mondván, másoknak se jobb. Azok bántanak bennünket a legjobban, akik a régi rendszerben szenvedtek. Attól, hogy az akkori világ eltűrte a bántalmazást, megalázást, verést. Ennek most mi isszuk a levét, mert akkor az elfogadott volt. Nem érdemes már arról beszélni, mert bármilyen keserű vagy fájó, elmúlt. Ezért most ne legyen jobb? Ne legyünk európaiak Európában?

Nem politikáról szól ez, nem azért akarunk változást, mert egyik párt jobb, mint a másik. Azért, mert ami most van, az nem jó. Nem jó, hogy nem válogathatunk a tankönyvek közül, ...

Ma az újságírás, tisztelet a kivételnek, nem áll másból, mint szenzációhajhászásból. Hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb történetekkel borzolják a kedélyeket, mert ma már alig lehet megdöbbenteni az embereket. Ha nem lenne lekövethető, akkor biztos, hogy zombitámadás érne egy óvodát, vagy ufók szállnának le egyesével a Városligetben, miközben kétfejű majmok várnák őket.

A mindennapok terhe, a pedagógushiány, a gyerekek elbutítására való törekvés mellett, így tanév vége felé előrángatnak egy olyan sztorit, amelyben lemaradt a buszról két kamasz, akik osztálykiránduláson vettek részt. Ilyen esetben mindig gyereknek nevezik a 13-14 évest, még akkor is, ha valóban az, de a cikk azt sugallja, hogy kisgyerek, gyámoltalan és a ...

Ha valaki azt hiszi, hogy ez lehetetlen, meg fog lepődni.

Akkora a baj, mint még soha. De talán mégsem, mert senkit nem zavar. Pontosabban alig. Hogy bárki bemehet egy órát megtartani, nem gond! Hogy pedasszisztensek viszik a hátukon az órákat, a napközit, hogy nincs megfelelő szakos helyettesítés? Nem gond. Vajon miért is lenne? A gyerek az iskolában van, ahol egyelőre télen meleg van, tavasszal hűvös és csak elvan valahogy. Hogy nem sokat tanul, nem válik értő olvasóvá, érvelni tudó felnőtté, helyesírást ismerő, nagy tudással, gyakorlattal rendelkező sikeres felnőtté? Nem baj. Elvégre van telefon, internet, és majdnem mindenki lehet celeb vagy ostobaságokkal foglalkozó influencer, hisz azokat megfizetik. Nem kell nagy tudás ahhoz, hogy ...

Azon gondolkodom, hogy lehet mindezt elmondani úgy, hogy ne tűnjön naivnak és önzőnek…

Idestova harminc éve tanítok. Láttam már sok dolgot, megéltem ezer helyzetet. Nosztalgiázhatok bátran arról, milyen volt régen, hisz, mint szokás mondani, akkor minden jobb volt. Nem mindig. De sokszor. Kezdőként megélhettem a tanítás örömét, hogy elfogadtak a szülők, hogy nem jutott eszükbe mindenért bírálni, hogy hittek bennem, pedig a lelkesedésem nagyobb volt, mint a tudásom.

Kezdőként még el mertem hinni, hogy a munkámnak értelme van, hogy nemcsak szólamokat jelent, ha azt mondom, a jövő nemzedékét nevelem. Természetesen azt tettem, és teszem most is, de egyre nehezebben.

Ki kell jönnöm a fizetésemből, ami nem növekszik, és ha ki ...

Egész életemben azt hallottam, a háború iszonyú, csak attól mentsen meg a jó isten bennünket. És nem hittük, hogy jöhet még egy, meg még egy, mert tudtuk, a világháborúk elvittek milliókat. Civileket és katonákat egyaránt.

Filmek százai dolgozták fel a szörnyűségeket, a kegyetlenséget, a halál és a szenvedés számtalan formáját, erre ma arra ébredtünk, háború dúl a szomszédban.

Iskolás koromban, a régi Jugoszláviában, az iskolában folyamatosan jelen volt a háború. Fújtuk a partizán hősök nevét, jegyzeteltük, hogy mi történne, ha külső agresszió sújtaná a mi csodás hazánkat, légvédelmi gyakorlatokra hívták be apáinkat. Anyám, az egyszerű falusi asszony gázmaszk használatot tanult, meg sebkötözést, és ...

  Nagy iskolában dolgozom. Rengeteg a gyerek és rengeteg a szülő is, ami nem újdonság. Sokat beszélgetünk a kollégákkal arról, vajon miért kedvelnek bennünket egyre kevésbé. Nem, inkább ne szépítsük, miért gyűlölködnek sokan, és miért a neten, kommentekben adják ki mérgüket? Nem kispályás módon aláznak, szólnak be.   Sokan akár a földbe döngölnék azokat, akikhez beadják tanulni a gyerekeiket.

Ha megvizsgáljuk az egyik oldalról, eleve azt kell mondanunk, hogy rettenetes, hogy az, akire rábízzák a gyereküket, az ellen ágálnak. Sokan, sokféleképpen bírálnak, és elfeledkeznek arról, hogy ez is egy szakma. Elhivatottságot várnak, maximális erőbedobást, a gyerekre való ezerszázalékos odafigyelést. A tanár, főleg a ...

November van, a legkevésbé szerethető hónapok egyike. Az a hónap, amikor már alig van fény, de még nem vigasztal bennünket a közelgő karácsony. Egész nap nyugtalanul teszek-veszek, pedig gyanúsan süt a nap, a fák aranyban ragyognak, mielőtt felvennék sáros ruháikat. Ronda ez az év…

Mintha az idén közelebb jött volna a halál, mint eddig. Régebben is elmentek az emberek és tudtuk, hogy, ami utánuk marad, az nem lesz ugyanaz. Haragszom azért a mondatért, hogy nincs halál, hogy örökkévalóság van. Csak kapaszkodunk a vigasztalan pillanatokba és nem akarjuk elfogadni az elfogadhatatlant. Ebben a testben és ezzel a lélekkel mi nem szerepelünk többé a hatalmas forgatagban, amelyet nevezzünk csak életnek. Jelen így csak most vagyunk. ...

A szörnyeteg pedagógusok kora?

Amikor egy neves lap online oldalán az ember ráfut egy olyan cikkre, amelyben a tanítók munkáját egyszerű módon vérengzésnek nevezi a cikk írója, akkor hirtelen megdöbben. Vajon erre mi szükség van? Miért jó ez a feszültségkeltés, ez a pedagógusok elleni hangolás?   Természetesen a kommentelők sem kímélik az iskolákban dolgozókat.

A cikk témája az volt, hogy a kegyetlen és gaz tanítók fekete pontokat adnak az elsős gyerekeknek, megalázzák őket és így veszik el a tanulástól a kedvüket. Kezdjük ezzel!

Sok pedagógust ismerek. Vannak köztük jók, rosszabbak, ahogy minden szakmában. Vannak fáradtak, kiégettek, de olyanok is, akik szívük-lelkük beleadják a munkába, sőt saját pénzből ...

  Már egy hete fáj a fejem. Minden nap lüktet, és csak akkor múlik el, ha beveszek valamit. Kezdetben persze azt hittem, hogy azért, mert beteg voltam, de napok óta jól vagyok, a fejfájás mégse hagy békén. És akkor ma délután eszembe jut, hogy évek óta szeptember vége felé mindig ez van. Talán nem ennyire intenzíven, de ahogy közeledik anyám születésnapja, én valahogy mindig fejfájós leszek. Nyugtalanul járok-kelek a lakásban és annyit gondolok rá, hogy vele álmodom. Álmomban sose vagyok felnőtt. Mindig riadt és szorongó kislány vagyok, aki semmit nem csinál jól, ezért megszidják. Ott megint olyan vagyok, mint a régi képeken: szemüveges, rövid hajú és jelentéktelen. Mindig kerülöm anyámat, akitől nem sok jót kapok ...

Annyira természetes, hogy észre sem vesszük. Nem akarjuk észrevenni, mert sokkal fontosabb, hogy ki mertük mondani, mint az, hogy mit okozunk vele. A nem akarsz lefogyni, mikor fogsz szülni, te tényleg nem akarsz gyereket, még mindig otthon laksz, valóban ennyiért dolgozol, és ehhez hasonló kérdések zöme semmiről nem szól, csak magáról a bántás tényéről. Nap, mint nap elmondjuk otthon, mennyi sérelem ért bennünket. Az úton elénk vágtak, mert nem tudnak vezetni, a boltban udvariatlanok, az irodában fásultak az emberek. Mindenhol várakoztatnak, pocsék munkát végeznek, az áruk és a szolgáltatások drágák és mindezek mellett bekapcsolva a tévét megtudjuk, hogy rondák, betegek, demensek, gombásak lehetünk nem sokára, ha nem szedjük ...