Ezekben a napokban, ahogy közeledik az esztendő vége, a legtöbb ember megáll egy pillanatra és elgondolkodik azon, hogy vajon hogyan tűnt tova ez az év is ilyen gyorsan…Mikor lett tél, amikor nemrég még a napsütötte fák alatt hűsöltünk, vagy gyors pillantással rácsodálkoztunk arra, hogy sárgulnak a levelek, ősz lett váratlanul.  Az idő csak bennünk létezik.  Megfoghatatlan és könyörtelen, nem áll meg hiába is kérleljük titkon, mert úgysem tudnánk, mit kezdjünk az általa kapott ajándékkal.

A számvetés ideje….Valahogy mindig azt szoktuk gondolni, hogy volt már jobb évünk is, volt már több örömünk is, mint az adott esztendőben, talán kevesebb veszteségünk volt tavaly, tavalyelőtt, kevesebb keserűség, kudarc, sikertelenség rakott fészket a lelkünkben. De ez tévedés. Csak csalóka illúzió, mert a múló idő minden egyes eltelni vágyó perccel megfényesíti az emlékeket.

Azon gondolkodom, hogy így a hétköznapi apróságaink közepette, amelyeket nem vagyunk képesek értékelni, mit is adott nekem ez az év. Valaki a napokban azt mondta nekem, nincsenek kis örömei, amit értékelni tudna. Fájdalmas kijelentés volt ez és ezt a mély keserűséget hallgatni is nehéz volt. Nincsenek kis örömök? Tényleg nem öröm az, hogy felébredünk reggel? Tényleg nem fantasztikus érzés, hogy kávéillat száll felénk, hogy a morcos gyerekünk ránk mosolyog? Valóban nem jelent semmi az, hogy meleg szobában finom ételt eszegetve vártuk a karácsonyi csodát? Honnan ez a mérhetetlen hálátlanság? Honnan ez a felháborító keserűség, amelyben nem tudjuk, nem akarjuk meglátni azt, amit kapunk, vagy kaphatunk? Hogyhogy nem örvendezünk minden percben, hogy nem fáj semmink, hogy nem egy kórházi ágyon ébredünk, és vizsgálatok sora vár ránk? Hogy az ördögben nem öröm az, hogy van, aki szeret, akinek számítunk? Csak mert eldöntöttük, hogy a bánatban, magányban lenni jó…Igenis mi döntünk erről. Szeretünk szenvedni. Iszonyúan nagy élvezettel sajnáljuk magunkat, a körülményeinket, szánjuk minden percünket, és ha a jótündér elénk toppanna, őt is elküldenénk, mert nem érünk rá kívánságokon gondolkozni, annyira jó sajnálni a keserves életünket.

Én hiszek az emberek erejében, abban, hogy fel tudnának állni, ha akarnának. De hiszem, hogy a gyengeség is erő, mert sokszor nehezebb gyengének maradni, mint erőnket összeszedve tovább lépni.

A számvetés ideje….Örömök, bánatok….Olyan emberek jöttek az életembe, akiktől rengeteget tanultam, legfőképpen magamról. Olyanok mentek el, akikben hittem, bíztam, de megértettem, hogy csak ideig-óráig volt közös az utunk. Barátságok tűntek el a süllyesztőben, mert nem érdemelték meg, hogy folytatódjanak…És persze jöttek újak, akik meglepetésként robbantak be a napjaimba és részesei lettek az én történetemnek.

 Aztán a veszteségeink….Elment örökre egy olyan ember, akinek talán soha nem mondhattam meg, hogy szeretem. A betegség ölelő karjaiba vette és átadta az elmúlásnak, mielőtt észbe kaptam volna. Nagy figyelmeztetés volt…Élni kell! Most, ma, nem a tegnapban és nem a jövőnek.

És a végén, a zárásként a jók, a csodák. Ez a blog…A sok pozitív visszajelzés, a kedvesség, az írásba vetett hitem és az öröm, amit ad. A lovaglás, ami mint egy szabadságot nyújtó kéz ragadott meg. A napfény, a sok mosoly, a szeretet, amit kaptam…Az év végi összefoglalóm hatalmas csodái ezek mind. Lehet, hogy sok minden elmúlt, amiről lekéstem ez év során, de az biztos, hogy az újak várnak, hívogató kezükkel integetnek.

Buddha szavaival kívánok mindenkinek sok örömöt és kitartást az újévhez:

„Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy továbbadni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert, ha megszorítod, eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon, és örökre a tiéd marad.”