A baj ott kezdődött, amikor nem tudta megérteni, hogy aki elment, nem jön vissza soha. Nem jöhet. Ő mégse hitte el, mert megígérték egymásnak. Igaz, hogy volt annak vagy ötven éve is, talán több, és még ostoba fiatalok voltak, de Miklós soha nem csapta be.

Miután meghalt, az volt a legfurcsább, hogy folyton az járt a fejében, hogy nem mondott el neki mindent, amit akart. Fél évszázadon keresztül éltek egymás mellett, mégse volt vele teljesen őszinte. A legelején félelemből, hogy elveszíti, később pedig feleslegesnek tűnt.

Volt a kapcsolatukban valami idegen eredetű feszültség, ami olykor felvillanyozta őt, máskor viszont letargiába taszította. Az idegen rossz szó volt, mert csak Miklós nem értette, ő tudta, hogy a bensőjét feszítő hazugság számára már elfogadott. Idővel minden idegszála megszokta, nem rezgett rá, mégis ott volt és gyötörte.

Viszont ahhoz nem volt erős, hogy kimondja. Vannak megbocsájthatatlan vétkek, amelyekkel nehéz együtt élni, de nem lehetetlen. Gyalázatos volt, ahogy titkolta. Nekifutott párszor, de mindannyiszor közbejött valami. Egyszer közvetlenül a szülés előtt akarta elmondani, aztán, amikor Marika leesett a fáról. Mindkettő sokkal fontosabb és sürgősebb lett abban a pillanatban, mint bevallani valamit, aminek szörnyűségét nem lehet két haragos nap után elfelejteni.

Szép házasság volt az övék. Csendes unalomban terelgették a gyerekeket és eszükbe sem jutott, hogy nagy vágyaik lehetnének. Miklós kezdetben még egy asztalosműhelyt akart, tele volt tervekkel, de később az adók miatt letett róla. Bedolgozott máshoz, aki rendesen ki is használta a tehetségét. Sose volt benne elég becsvágy, hogy saját lábára állva ne csak kergesse álmait, hanem el is kapja őket. Vagy gyáva volt. Olykor próbált a lelkére beszélni, de a férfi azzal a mély barna szemével, amilyen nem volt még egy a bolygón, rápillantott és belé fojtotta a szót.

– Jó ez így nekünk. Megvan mindenünk, nem? - kérdezte nagy sokára, mert érezte, hogy döntése magyarázatra szorul.

Ő ráhagyta. Makacssága legyőzhetetlen. Ezt hamar megtanulta. És az idő igazolta is. Tényleg megvolt mindenük, ami kellett a hétköznapokhoz. Az egyszerű hétköznapokhoz. Nem utazgattak, nem vettek nagy dolgokat, de ebben a csendes egyszerűségben megmaradt nekik a lényeg: az egymásra figyelés. A fiuk és a lányuk sem lett nagyravágyó, egyikük sem gondolta túl az életet. Marika fodrász lett, István pedig ács. Nem hallotta panaszkodni őket. Ha volt is bajuk, otthon nem szóltak róla. Hogy ez a nevelés eredménye volt-e, nem tudta, nem is bánta. Könnyebb volt így mindannyiuknak.

Most, két héttel Miklóst temetése után, megtapasztalta, hogy a hallgatás nem mindig hasznos. Szeretett volna gyerekeivel az apjukról beszélgetni, de már nem lehetett. Mindkettő bokros teendőire hivatkozva elzárkózott.  Ekkor határozta el, hogy levelet ír. Egyetlen egyre gondolt csak, abban akarta kimondani az igazságot.  Aztán már hétnél tartott, de még a papírnak sem bírta megvallani.

Amikor készen lett az elsővel, biciklire ült és kitekert a temetőbe. Jólesett neki a friss, kora tavaszi levegő, és temető csak pár saroknyira volt. Már zöldellt itt-ott a fű, de még kopár volt a temető mögötti mező. A biciklit a ravatalozó falához támasztotta,  amelyen friss volt a festés,  és nem túl sietősen indult a sír felé. Még rajta voltak a koszorúk, a hidegben némelyik alig fonnyadt meg.

  Vajon milyen lehet neki a föld alatt, kérdezte magában, de azonnal megnyugodott, mert választ nem kaphatott.

Miklós nem akart hamvasztást. Bonyolult lett volna, itt a faluban egyszerűen intézték a dolgot. Pálék ezer éve készítettek koporsókat, csak oda kellett szólni és másnapra már meg is volt. No meg állt nekik pár a kis házban, amolyan joker-koporsó, ha hirtelen kellene.

  Van az a méret, ami mindenkire illik, mondta Pál Gyuri, a koporsós fia, amikor berúgott a kocsmában, és fennhangon hirdette, hogy az övé a legjobb szakma a világon. Sose megy ki a divatból, mert koporsóra mindig szükség lesz, hogy dögölne meg, aki a hamvasztást kitalálta. Amikor kijózanodott, mindig elnézést kért a kocsmárostól és a feleségének virágot vitt. Azt mondta, ő nem akar senkit megbántani, de az ital mindig kihozza belőle a rosszabbik énjét.    Senki nem haragudott rá, tudták, hogy igaza van, habár nem szívesen ismerték el.

  Az első levélben emlékeit írta meg. Azt a tizenhat éves lányt, aki maga sem tudta mit akar, de a már szinte felnőtt, hat évvel idősebb férfi nagyon tetszett neki. Apja nem volt túl boldog, mert jobb férjet szánt neki, a jegyző fiát nézte ki, aki tehetős embernek látszott. Mekkora csalódás lett volna, ha sejti, hogy az majd elkártyázza a házukat, és csak azért nem lesz földönfutó, mert, aki elnyerte, közölte, a kártya egy játék, és nem veszhet el általa egy élet munkája.

Miklós magas, barna hajú, vékonydongájú fiú volt, de neki épp ez tetszett benne a legjobban. Nem szerette a vastag, nagy hasú férfiakat, mint az apja, mert azok jobban izzadtak. A fiú azonban jó ideig nem vette észre őt. Udvarolt másoknak vagy csak pletykálták, hogy vőlegény is, már nem tudta. Ő viszont nem olyan lány volt, aki megkörnyékezte volna egy férfiembert.   Arra gondolt, megvárja, amíg az felfigyel rá, merthogy fel fog, abban biztos volt. A faluban, bár poros volt és unalmas, azért nem sok olyan vörös hajú lány akadt, mint ő. Amikor az első, aratás utáni bálban nem kérte fel táncolni, kicsit megcsappant az önbizalma, de volt helyette egy rakás érdeklődő, ő mégis Miklós után ácsingózott. Anyja egyik nap maga elé rendelte. Tésztát dagasztott a konyhában, amikor leültette az asztal mellé. Egyenes és őszinte volt, mint mindig.

– Tudom, hogy az asztalos gyerekre vetettél szemet - mondta neki. Ő ezen akkor úgy meglepődött, hogy fülig vörösödve harapdálta a szája szélét. Megszólalni nem tudott.

– Nem baj az kislányom, de a férfi sose tudhatja meg, hogy ennyire odavagy érte. Ha megtudja, véged lesz, és onnantól kezdve nem leszel szabad.

– Ezt hogy érti? - kérdezte kisvártatva.

– A szerelem rabság. Kiszolgáltatottá tesz.

Az asszony lisztes kezével a nyújtódeszkára csapta a tésztát és erőteljes mozdulattal nyújtani kezdte.

– A szerelem szép - mondta ő.

Anyja felnevetett.

– Az. Ennyi idősen minden szép. Aztán kiderül, hogy nem minden olyan, amilyennek látni akarjuk.

Ez a bölcselkedés ritka volt anyja szájából, de megértette, hogy most jót akar ezzel. Nézte izmos karját, amely mindent megtapasztalt, amit egy nő megtapasztalhatott a házimunka során. Nem volt idegen tőle a kasza és a fűrész sem, a többi szerszám meg otthonosan feküdt a keze alá.

– Úgy kell tenni, hogy a férfi azt higgye, trófea vagy. Nem szabad hagyni, hogy könnyen levadásszon.

– De anyuska! Egyáltalán nem akar ez a vadász még cserkelni sem.

– Hát akkor teszünk róla, hogy felébredjen.

Ezzel elhallgatott. A derelyeszaggatóval szép kis négyzeteket vágott, majd lányára mosolygott.

Ettől a pillanattól kezdve elindult a pletyka a faluban. Mindenki azt beszélte, hogy a vörös hajú, karcsú Rózát kinézte magának egy messziről idetévedt nagygazda.  Akárhová ment, összesúgtak mögötte, sőt a hentes felesége meg is kérdezte tőle, mikor lesz az esküvő. Azt válaszolta, nem tudja, ami igaz volt, mert tényleg nem tudott egy nem létező, de hatalmasnak ígérkező lakodalomról.

Miklós bekapta a csalit. Pár héttel később megszólította az utcán. Egyszerűen mellé csapódott és úgy kezdett el vele beszélgetni, mintha előző nap váltak volna el. Nem faggatta a vőlegényéről, sem arról, hogy menyasszony-e, csak beszélgetett és hagyta, hogy Róza hangosan nevessen a viccein. A falu azonnal a szájára vette őket, főleg akkor, amikor egy nap meglátták őket csókolózni. Gyors csók volt, heves és izgató, de tanúja akadt.

  Egy hónapon belül eljegyezte a fiú. Mindenki azt beszélte, hogy bolond ez a lány, amiért elszalasztja a nagy lehetőséget. A szerelem azonban ilyen, és még az öregasszonyok is fejet hajtottak előtte. Ritka vendég volt otthonaikban.

Ezt írta meg neki. Hosszan és részletesen, majd a levelet e fejfa mellé csempészte. Beledugta a földbe és remélte, hogy valahogy eljut a férfihoz. El kell jutnia.

Másnap azonban tovább nyugtalanította a dolog. Megírta a következőt, majd a harmadikat. Már nem a földbe dugta, hanem kivitt egy faragott dobozt, amelyben addig számlákat tartotta, és azt ásta el, beletéve a két levelet. A legelsőt nem lelte sehol, hiába túrta a földet a fejfa körül. Talán már elvitte, nyugodott bele. A dobozt nem ásta mélyre, mert elfelejtett kis ásót hozni, kézzel meg nehéz volt a hideg földben kaparászni.

A hetedik levél után jutott el oda, hogy megvallja az igazat.

Az első levél után a többi nem tűnt el azonnal. Amikor a nyolcadikat  is beletette, még benne volt a többi. Lecsukta a doboz fedelét és visszaásta a földbe. Csendes volt a temető és környéke, talán a megszokottnál is csendesebb. A hűvös márciusi szél felkapott pár száraz, árva levelet és pár méterrel arrébb tette le, mintha annak több értelme lett volna.

  Hallgatta a távolban károgó varjakat és nagyot sóhajtott. Megnyugodott. Ha Miklós megtudja, jó lesz, ha meg nem, az is. Hogy szeretni fogja-e továbbra is, nem számított. Ő szerette a férfit egy életen át, és csak egyszer adta oda magát másnak. Egyszer bosszúból. Amikor az a hír járta, hogy Miklós összefeküdt a frissen megözvegyült doktornéval, a szépasszonnyal, akinek a konyhabútorát csinálták két hétig. Akkor két éve voltak házasok, de a gyerek nem akart jönni. És a falu mocskos szája elkezdte mondogatni, hogy miatta nem. A férfi mintha eltávolodott volna tőle. Mintha azt éreztette volna, hogy miatta nem férfi. Mert egy igazi férfi tud gyereket csinálni.

És akkor megkörnyékezte a mérnök fia, aki egyetemre járt, és csak nyáron volt odahaza. Ő meg odaadta magát, mert jólesett neki a bók és a simogatás. Csak egyetlen egyszer történt meg, de ahhoz elég volt, hogy a megfoganjon egy gyerek. Miklóssal madarat lehetett volna fogatni. A fiúcska barna volt és helyes arcú, de nem hasonlított az apjára. Szerinte nem. A férfi sose gondolt mást, mert a fia rajongott érte. Minek mondta volna meg, hogy nem ő az apja? Ennyit számítana a vér? Nem, csak a szeretet számít. Kettejük között pedig megvolt és ennél fontosabb nem lehetett semmi.

  Marika másfél évvel később jött világra. Könnyű terhesség volt és valóban Miklós lánya volt. Vörös volt, ahogyan Róza és szeplős is, de ez nem zavarta. 

Amikor délelőtt a nyolcadik levél elkészült, sírt egy sort. Maga sem tudta, hogy a régi hazugság fájt neki ennyire, vagy a lelkiismeret furdalás kínozta meg újra. Az is lehet, hogy a megkönnyebbülés könnyei potyogtak a papírra.

A nyolcadik levél került legfelülre. Hogy az első hova lett, nem derült ki. Fogta kis ásóját és most már mély gödröt ásott. Amikor belehelyezte, egy pillanatra megpihentette a kezét a dobozon.

  Sötétedett. A borús égen köröző varjak egyre hangosabban üzengettek egymásnak. Megrázkódott és akkurátus mozdulatokkal betemette a lyukat. Nem szedte le a koszorúkat, hagyta, bár már erősen kornyadoztak. Hosszan bámulta a fejfát és várt.

  Miklós egyszer azt mondta, ha meghal, vissza fog jönni. Sose csapta be. Tudta, hogy türelemmel kell lennie, és a férfi teljesíti, amit ígért. Ha megbocsát neki.