Tizennyolc lettem. Azt mondják, ez a felnőttkor. Nem vagyok felnőtt, de gyerek sem már. Néha úgy érzem, sosem voltam gyerek, de felnőtt sem leszek igazán, vagy nem tudom, mert épp a köztes létben vagyok. Szeretnék még itt maradni, mert akkor nem kell túl nagy felelősséget vállalnom a világgal szemben. Ezzel talán kicsit elkéstem, mert a világ már rám rakott egy adaggal, és nem kérdezte meg, kérek-e belőle.

Úgy kezdődött minden, hogy anya nélkül maradtam. Volt egy csodálatos nő, aki dédelgetett, a testében óvott, vigyázott minden pillanatban. Néha mintha hallanám a hangját, bár tudom, hogy ez lehetetlen. Ha előveszem a régi fényképeit, csak egy copfos kislányt látok rajtuk, és nehezen hiszem el, hogy ő volt az anyukám. A copfos kislány olyan, mint én voltam valaha, nagyon hasonlítok rá. Ha nem lenne a dátum a hátulján, talán azt hinném, én nevetek gondtalanul a Balaton parti homokban.

Nem emlékszem semmire anyával kapcsolatban, mert korán elment. Elhagyott és már sose tér vissza. Apa sokára mesélte el, hogy beteg lett és nem lehetett meggyógyítani. Nehéz elhinnem, mert sokáig úgy gondoltam, az orvosok mindenre képesek, hiszen nekem is kétszer tört el a lábam, és mégis szépen rendbe hozták. Igaz, hogy ötévesen ez nem tűnt akkora ügynek, de én úgy hittem, ők mindenre képesek. Anyukámat mégse tudták meggyógyítani. Apa szerint, az ember képességei végesek, és bármennyire szeretne istent játszani, nem megy neki.

Anya önszántából soha nem hagyott volna el. Tizennégy voltam, amikor apából kihúztam, hogy utolsó szavaival is engem hívott, és kérte, hogy a fényképemmel együtt temessék el. Ezen kiborultam.

Amikor elsős lettem, nagyon haragudtam a tanító nénire, amikor Anyák napi ünnepséget rendezett. Valami ócska verset sózott a nyakamba. A szeretetről szólt, de én gyűlöletet éreztem. Marika nénit is utáltam, de anyára sem tudtam jó szívvel gondolni. Sehogyan sem tudtam felfogni hét éves eszemmel, hogy a halált nem választja a halandó. A halál választja őt. Mégse volt mellettem az a szépséges asszony, akinek esküvői ruháját a szekrényben őrzi apa, és azt mondja, nem volt szíve eladni. Ahogy jó pár egyéb holmiját sem. Ezért nekem jutott anyából valami. A gardrób egy részében továbbra is ott sorakozik néhány pulcsi, egy kötött ruha, egy kabát és pár cipő, amit apa eltett, mert úgy gondolta, minden kislánynak szüksége van arra, hogy fel tudja idézni a múltat képek alapján. És a régi képeken valóban megelevenedett anya, ha megszagoltam a szépen összehajtogatott garbóit. Pontosan tudtam, hogy nem érezhetem az illatát, mégis éreztem.

Tüskés kislány voltam mindig, nem szerettem, ha ölelgetnek. Nem volt mellettem senki, aki igazán magához húzott volna, hogy védő karjaival beborítson. Nem várt finom madártejjel, és nem készített nekem tízórait, ahogy a többieknek. Néha, amikor Lucáéknál aludtam, összefacsarodott a szívem, mert láttam anyukáját, ahogyan kipirult arccal főz, vagy fáradt szemekkel teregeti a rengeteg ruhát. Elgondoltam, Luca nem tudja, mennyire jó neki. Eszébe sem jut, hogy mennyire szerencsés, hogy az anyukája ott van mellette. Olykor még le is szólja. Nem elég divatos, mondja enyhe szarkazmussal a hangjában. Szült három gyereket, két műszakban dolgozik, hogy Luca különórákra járhasson, és neki az a legfőbb baja, hogy az anyukája nem elég menő. Valóban nem az. Még a haját is otthon festi, nincs műkörme és a táskáján is töredezik a bőr. Látszik rajta, hogy évek óta hordja, de eszébe sincs lecserélni, mert minden másra jobban kell a pénz.

Apa nem ölel meg, azt mondja, az sebezhetővé teszi az embert. Tudom, szeretné, hogy erős legyek, de én olykor gyenge maradnék. Vigyáz rám, mindent megad nekem, de nem tudja anyát helyettesíteni. Pedig meg se nősült, nehogy mostohám legyen.

Mindjárt Anyák napja lesz megint. Már nem kell félnem, hogy ostoba versekkel nyaggat a tanító néni. Manapság már én keresek egyet, de nem szokványosat.  Ízlelgetem a szavakat, és ha eljön a nap, kimegyek anyához a temetőbe, felolvasom neki. Nem vagyok se szomorú, se keserű. Tizennyolc éves lettem és tudom, hogy anyukám szeretett engem. És most is szeret. Tizenhat éve élek nélküle. Fizikailag nincs velem, de minden mozdulata, gondolata átfolyt ereimbe, a részem lett.

Úgy nőttem fel, hogy nem látott engem kislányból nagylánnyá cseperedni. Nem szaladhattam hozzá az első menzeszkor, vagy, hogy elmondjam neki, minden fiú szemét. Mégse vagyok már szomorú, mert ő bennem él tovább. Bennem van végtelen szeretete felém és apa iránt. Mindketten boldogok vagyunk, hogy életének részesei lehettünk.

Ezért, ha most felköszöntöm, vidám verset választok. Remélem, nevetni fog, mert én is fogok, és megköszönöm, hogy az én csodálatos anyukám lehetett rövid ideig.