2021. máj 18.

Születésnapomra...

írta: Hildaságok
Születésnapomra...

Nem költemény és nem harminckettő lettem, ahogy a költő.

  Már megfigyeltem, hogy a születésnapommal sosincs gond. Mindig az előtte lévő nap okozza a legtöbb szomorúságot. Hogy vajon miért akkor esem a töprengés és az érzelmi rendrakás mély vermébe, sose tudok rájönni. Csak ülök és számot vetek.

 Egyik nap megtaláltam a naplóm, amelyben köszöntöttem a tizennyolc éves énem. Pontosabban nem volt az elrejtve, csak nem vettem elő gyakran. Nem tudtam mit kezdeni vele, mert az akkori gondolataim ma megrémisztenek. Abba meg bele sem merek gondolni, vajon értem-e az elmúlt évek alatt. Magával a születésem napjával sose voltam én kibékülve. Pontosabban nem volt dolgom vele.  

Nem tartottuk. Nem volt se tortám, se ajándékom. Később sokat gondolkodtam azon, vajon ez is a szüleim ünneptelen napjainak a része volt, vagy tudatosan nem fordítottak rá figyelmet. Mindez nem jelentette, hogy a barátnőim is hasonlóképpen jártak, mint én. Láttam, hogy náluk van torta, ami nem volt olyan díszes és marcipánokkal telezsúfolt, mint a mostaniak, de torta volt gyertyákkal, amiket el kellett fújni és lehetett kívánni. Én nem kívánhattam, csak legbelül, már nem emlékszem, megtörtént-e. Arra sem, hogy vajon fájt-e nekem.

Születésem napja egy átlagos vasárnap volt, amelyről anyám nem mesélt. Próbáltam belőle kiszedni, hogy könnyű volt-e vagy sem, vagy boldog volt-e, de ilyen kérdésekre nem volt szokás nálunk válaszolni. Azt viszont megfigyeltem, hogy ha az érzésekről akartam faggatózni, értetlenség fogadott. Vagy nem tudták szavakba önteni, vagy nem akarták. Valószínűleg az utóbbi, hiszen fájdalmas volt, hogy nem vártak engem. Nekem volt az. Anyámon nem láttam, viszont tudtam, hogy nem örült nekem. Azért nem örült, mert egy összeboronált pár, ahogy akkor mondták, gyereke lettem, aki nehezen fogant. Ezt egyszer anyám odavetette egy haragos délutánon, hogy nem kilenc hónapra születtem, hanem tizennyolcra. Már nem emlékszem, hány éves lehettem, amikor ennek a kijelentésnek a súlya arcon vágott. Mi az, hogy nem kilencre? Vajon valami baj volt velem? Ez járt a fejemben, pedig tudtam, hogy a babák kilenc hónapig növekednek, aztán a világra kérik magukat. Akkor velem mi nem stimmelt? Évtizedek múltán jöttem rá, hogy anyám burkolt közlése mögött az áll, hogy nem fogantam meg a házasság elején, aminek oka lehetett. Talán, hogy nem szerették egymást. Ha ebbe belegondolok, összeszorul a torkom a megrekedt sírástól. Pedig semmi közöm ahhoz, hogy volt a világon két ember, aki nem egymást akarta társául, és ebbe a furcsa kapcsolatba én belekívánkoztam. Sosem tudom meg, hogy miért.

Vasárnap volt, és nem tudom, esett-e vagy hét ágra sütött a nap, de nem is fontos. Én a napsütést képzelem el, a haragoszöld füvet, a fénylő gesztenyefákat és nyíló orgonabokrokat.

A tizennyolcadik szülinapom volt az áttörés. Addig soroltam otthon ezt a torta dolgot, amíg anyám süttetett egyet valakivel. Ő nem szeretett sütni, és ezen tulajdonságát genetikailag átörökítette belém. Tudom, hogy ezt nem lehet, de a sütés örömét én se érzem. Sose fogtam neki lelkesen, és ha rá is vettem magam, akkor lapos lett, kemény, szikkadt vagy egyszerűen lélektelen.

Az erősen vajjal dúsított krémben, amely első tortámat töltötték, ropogott a kristálycukor, mintha nem akart volna felolvadni. Most is érzem a vajas cukor semmihez nem hasonlítható sikamlós ízét, amely nem sok örömöt adott. Ajándék nem volt mellette, már a torta is nagy dolog volt. Akkor kezdtem naplót írni, amelyben világgá kiáltottam a fájdalmam, aztán meg gondosan eldugtam, mert tudtam, hogy a naplók csak arra jók, hogy valaki megtalálja őket, és utána botrányt okozzanak. Nem mertem őszinte lenni. Kis hazugságokat sorakoztattam fel a nagy bánatok mellé. Kiáltás akart lenni a világ felé, de senki nem hallotta meg, mert halk voltam és láthatatlan.

Azóta természetesen sok tortám volt. Szépek, virágosak, különlegesek, de a kimaradt éveket semmi nem pótolja. Már nem írok naplót. Hogy eltűnt-e a világfájdalom belőlem? Valószínűleg igen, mert a világot nem váltottam meg, de önmagamat valamelyest alakítgattam.

Most kedd van, borongós, szürke, de a mostani tortám édes-gyönyörű. Eszembe jut anyám, akié valójában ez a nap, hiszen első alkalommal szült, és ez a nap számára talán jelentősebb, mint nekem. Egy biztos: világra hozott, általa vagyok, élek, lélegzem, szeretek és szeretnek. Ezért mindig is hálás leszek. Születésem napja az ő szülésének napja. Talán valahol az égi vizeken csónakázva egy pillanatra eszébe jut, hogy aznap különleges dolgot vitt végbe.  Fényre segített egy embert, aki én vagyok. Köszönöm hálás szívvel és szeretettel.

Isten éltesse őt is ezen a napon!

 

 

Szólj hozzá