Múlt héten meghalt egy fiatal fiú, aki nem bírta el a sok bántást. Nem azért, mert gyenge volt, egyszerűen nem tudta feldolgozni, hogy ebben a világban nehéz jónak lenni. Nehéz nem hangosnak, hivalkodónak, kifelé ordenárénak lenni, mert ez a világ nem bírja el a csendet, a visszafogottságot.

Ha nem vagy trendi, feltűnő, nem beszélsz ocsmányul, nem posztolsz ostobaságokat a Tik-tokon, ha nem követsz semmitmondó influencereket, ha nincs márkás cuccod, akkor ne élj? Akkor maradj ki a sodrásból? Mondhatnánk azt, hogy a kamaszok világa sosem volt egyszerű. Mindig is kegyetlenek voltak egymással és biztosan megtalálták a "gyenge láncszemet", akit érdemes volt bántani. És mit tehetnek erről a felnőttek? Sokat. Mindent. Nem azért, mert meg lehet védeni valakit a mindennapos gúnyolódásoktól, beszólogatásoktól, hanem mert a felnőttek kutya kötelessége felvértezni a gyereket.  Nem, a világ ocsmányságától nem védhetjük meg teljes egészében, de arról tehetünk, hogy jó példával járunk elő. Talán, ha mi nem ócsárolunk másokat, ha nem vagyunk a közösségi oldalak megmondó emberei, ha nem keressük mindig másban a hibát és nem írjuk ki azonnal sehová, hogy az az ebéd nem ízlett, hogy valaki rosszul parkolt, és nem volt egészen friss a süti, megmutathatjuk, hogy tudunk toleránsabbak lenni.

Az iskolákban a gyerekek mindenért csúfolódnak. A kicsik ugyanúgy, mint a nagyok. Ne higgyük, hogy az alsóban kevésbé fáj, ha rondának találja valaki a rajzunkat, a táskánkat vagy épp a hajguminkat. De a nem elég menő a csukád már ott is előjön. Azért jön elő, mert a gyerek otthon ezt hallja. Mert a média ezt sugallja. A gyerek soha nem magától mondja, hogy te hülye migráns, mert nyolc évesen azt sem tudja mi az. Az sem közli egy elsős még véletlenül sem a tanító nénivel, hogy mi nem ilyen öreg tanító nénire vágytunk, csak abban az esetben, ha hallja otthon. Nem mintha nem lenne véleménye, de egy gyerek nem tudja a kort megítélni. Neki öreg a tizennyolc éves és a hatvan is. Bátran tegyünk próbát, ha merünk.

Régen nem zajlott minden beszélgetés és véleménynyilvánítás a gyerek előtt. Ma már mindent előtte mondunk ki, és pillanatok alatt minősítünk. Ezzel azt tanítjuk meg, hogy ne gondolkodjon el semmin, ne próbáljon mérlegelni, vagy kevés empátia legyen benne, csak mondja ki, amit gondol, mert akkor igazi vagány kölyök. Nem az.

Azt is nekünk, felnőtteknek kell megtanítanunk, hogy vannak gondolatok, amelyeket érdemes a fejünkben tartani. Van olyan vélemény, amelyet nem kell okvetlenül a másik tudtára adni. Félreértés ne essék, ne a hazugságra nevelésre biztatok senkit, egyszerűen a tapintatra, a lelki finomságra, mert ez van már kiveszőben.

A lehető legfontosabb beszélgetni a gyerekkel, de nem azokról a dolgokról, amelyek nem tartoznak rá. Nem a saját agressziónkat, frusztráltságunkat kell levezetni azáltal, hogy szidjuk a körülöttünk élőket. Sokszor hallom azt a mondatot, hogy mi nem beszélünk otthon csúnyán, azt biztosan a tévéből hallotta a gyerek, no meg az ovisban, a suliban. Eközben apa kiüvölt a kocsiból, minősíthetetlen szavakkal szidja a forgalomban lévőket, és a rossz szót nem ismerik a családban, csak a szinonimájaként használt szart.  Hogy ez miért baj? Mert az agresszió a beszédben is megnyilvánul a nap ezer percében. Azt mondjuk, a mi gyerekünk nem verekszik és ez, hű de jó. Lehet, hogy nem üt, de szekál, lökdösődik, gúnyolódik folyamatosan. Nem a testet bántja, hanem a lelket.

A kamaszok ezt magas fokon művelik. Ők már üzenetekben alázzák egymást, képeket készítenek egymásról és feltöltik a közösségi oldalakra, amely nem a Facebookot jelenti, ami már régen nem az ő terepük. Gondoljunk csak bele, régen hány meg hány kellemetlen helyzetet éltünk meg. Rosszul feleltünk, a ruházatunk kritikán aluli volt, ittunk, hánytunk, de hatalmas szerencsénkre nem volt telefon, ami ezt megörökítette volna, hogy utána ország-világ rajtunk nevessen.

Egy kamaszkorban lévőt semmi nem érdekli annyira, mint a külvilág és abban is a kortársai véleménye. Nem mer egyéni lenni, mert tudja, hogy az gáz. Aki kilóg a sorból valamilyen módon, az előbb-utóbb pórul jár. Ezért azonos a hajuk, ruhájuk, táskájuk és mindeközben azt hiszik, egyediek.

Ha abban erősítjük meg őket, hogy ez helyes, nagyot hibázunk. Meg kell tanítanunk, hogy az elfogadás, a másik értékelése azért fontos, mert valaki szemében, mi is szálkák lehetünk. Mindez azonban csak akkor fog működni, ha mi magunk sem arra törekszünk, hogy fröccsögő gyűlölettel küldjük a világba a sérelmeinket.

A világot soha sem lehet nagy lépésekben megváltoztatni. Csak otthon, a családban, szóval, tettekkel és láthatatlan, irányt adó neveléssel. Máskülönben hiába várjuk el, hogy jobb legyen benne minden. Mitől lenne jobb. ha mi nem vagyunk azok? Gyerekeink pedig a mintánkat követik, azt látják nap, mint nap. Ezen pedig senki más nem tud javítani, csak mi.