Szofi vagyok, egy senki, egy semmi. Egy napja az ágyamon heverek, és nem beszélek senkivel. Anya és apa a Balcsira utazott a húgommal. Nem tudtam velük menni, mert dolgozni akartam, fagyit árulok a Palán. Pár napja töltöttem be a tizenkilencet, de nem volt nagy ünnepség meg felhajtás. Anyáék felköszöntöttek és megbeszéltük, hogy majd lesz egy utószülinap ha itthon lesznek, bár nekem nem hiányzik.

Este van, de még alig sötétedik. Majdnem kilenc óra, de hiába húzom össze a sötétítőt, még mindig bekúszik a fény. Már nem remeg a testem a fájdalomtól, de a lelkem sötét veremben vergődik. Pontosan nyolcszor zuhanyoztam le huszonnégy óra alatt, de semmi ne változott. Most is érzem a szagát. Kezének érintését a víz nem mossa le. Mocskos vagyok kívül-belül. Belül azért, mert belém hatolt, kívül pedig amiatt, mert nem tudok kiszabadulni a gondolataimból, amik feketére rajzolják az arcom.

Az egyik zuhanyozás után, ahol már vörösre csutakoltam a bőröm, a tükörben megláttam a szemem. Ki kellett volna vájnom, mert nem az enyém volt, nem tartozott hozzám. Ezzel a szemmel figyeltem fel arra a bandára, amelyik nem messze a fagylaltos standomtól hevert a fűben. Ittak, ordítoztak és fürödtek. Így, ebben a sorrendben. Nem lestem őket, volt elég dolgom, de annyira hangosak és feltűnőek voltak, hogy mások is oda-oda néztek rájuk. Három fiú és két lány. Az egyik fiú baromi helyes volt. Magas, úszóalkatú. Tudhatta magáról, hogy jól néz ki, mert ő volt a leghangosabb. Király módon tartotta maga körül az alattvalókat. Amikor jégkrémet vettek nálam, átnéztek rajtam, elvégre én csak a kiszolgáló személyzet vagyok a strandon. Fizettek és elvonultak.

Hétkor zártunk, de még beszélgettünk páran fél kilencig. Csak akkor indultam haza. Mindig átvágok a szigeten, mert arra a legegyszerűbb eljutni az egyes villamosig. Aztán hét megálló és otthon vagyok. Tegnap is így volt. Még eszembe jut Jutka néni, a lángosos, aki utánam szólt, hogy vigyázzak magamra, ez persze a szokásos semmitmondó kívánság volt. Soha nem gondolja senki komolyan, hiszen vigyázunk, ahogy tehetjük, vagy nem vigyázunk, mert nem félünk semmitől. Tizenkilenc évesen halhatatlan az ember. Nem hiszi, hogy baj érheti, még tele van tervekkel és a legtöbb esetben nem vágyik sem gyerekre, sem házasságra. Tizenkilenc évesen csak a holnap van, amikor nyáron süt a nap, elszakad a sortunk, vagy épp nem keres a barátunk, akiről pár hétig azt hittük, hogy az igazi.

Sok igazi van ez idő tájt, hála az égnek, ugyanis félelmetes lenne, ha elsőre bejönne minden kívánságunk. Az én utolsó igazim egy hónapja lépett le, mert nem akartam kölcsönadni neki. Tudtam, mire kell neki, én meg nem adok fűre. Azért dolgozzon meg, ha akar. Azt mondta, nyamvadt vagyok, és helyettem azonnal kap tíz lányt, aki nem csóró, mint én.

Pedig elsőre jónak tűnt. De mindig a második és sokadik látás a döntő, nem az első, ahogy sokan hiszik. Utóbb összetehetem a két kezem, hogy lelépett. Evelin rosszabbul járt. Őt megütötte egy srác, amikor nem adott neki tízezret. Majd meglopta és eltűnt. Nem volt sok pénze, de amit a lakbérre tett félre, azt mind elvitte, miután arcon vágta. És bárki bármit mond, rajta sem látszott, hogy állat. Nincs az kiírva sehová, vagy ha ki is van, akkor halvány lehet a felirat.

Hát nem vigyáztam magamra. Nem lehetett. Hogy vigyázzon az, aki hátulról elkapnak, és a földre tepernek?  A Sziget tele van hatalmas, dús bokrokkal. Hiába mentem az úton, hiába volt világos. Ott mindig van olyan rész, ahol sötétebb van. És mindig van olyan időszak is, amikor nem jár arra senki.

Pedig megláthatott volna bennünket valaki. Hallhatta volna apró sikolyom. Akkor még nem láttam a kést, amit megmutatott. Nem volt nagy, de abban a pillanatban az ember nem a kés nagyságát és élességét méregeti.

Hallottam, hogy jön utánam a kavicsokon lépegetve, de nem fordultam meg, mert anyával cseteltem, aztán meg Insta képeket nézegettem.  Minden este ezt csináltam.  Munka közben tilos volt elővennem a telót.

Amikor átkarolta a nyakam és a földre rántott, kiesett a kezemből a telefon. Hallottam, hogy koppan a földön. Biztosan megrepedt, mert nem vettem rá képernyővédőt. Fura, hogy ez most eszembe jut.

A kavicsos út szélére zuhantam, félig a fűre. Mellém térdelt. Kését oldalamhoz nyomta és rám mosolygott. A deltás úszó kinézetű volt a bandából. Egyáltalán nem zavarta, hogy látom az arcát. Egyenesen a szemembe nézett.

– Ne merj sikítani, mert megkeserülöd, megértetted? - kérdezte suttogva.

A másik kezét a számra tapasztotta, nem is tudtam volna. Bólintottam, erre levette a kezét. Testem, mint egy kivágott fa, úgy hevert a fűben.

– Már a strandon kinéztelek - közölte. A szoknyám alá nyúlt és olyan erősen tépte le a bugyim, hogy a fájdalomtól feljajdultam. Aztán a nadrágját félig letolva rám ült. Elmosolyodott. Minden olyan lassan történt. Annyira féltem, hogy a bénultságtól nem mozdultam. Nem kiabáltam, nem rúgkapáltam, amit ember meg nem érthet. Nem hittem, hogy van az a tompaság, amely ronggyá fonnyasztja az ellenállást.

Amikor ilyesmit láttam a tévében, önkéntelenül megmozdult a karom, lábam, de most, a nehéz test alatt levegő után kapkodtam. Úgy éreztem, meghalok azon a nyári estén, ahol senki nem jött a segítségemre. Egy izzadtságszagú test nyomta szét a lelkem és hatolt belém úgy, hogy majd szétszakadtam. Az első lökésnél tüzes nyilak ezrei fúródtak a testembe. Lehunytam a szemem és azonnal kigördült első könnycseppem.

Arra gondoltam, nem, nem én fekszem ott, nem én rajtam van egy idegen, aki kését már letette és fogdossa a mellem, miközben hangosan liheg. Aztán döf és döf újra meg újra, majd vége lesz. Belém folyatja magát, majd fellélegzik. Feláll, rám néz.

– Nem vagy nagy szám! - mondja unottan. Hallgatok.

–  Ne feledd, tudom, hogy hol dolgozol. Meg van egy húgod is, igaz?

Elfordítottam a fejem, és hagytam, hogy a sírás átvegye a hatalmat felettem. Képtelen voltam megmozdulni. Szoknyám felhajtva, bugyim a fűben valahol. Nem láttam, ahogy elmegy. Nem hallottam a lépteit, csak a szaga maradt velem, az takart be teljesen. Hánynom kellett.

Semmivé lettem azon az estén. Testem, lelkem elvitte az ördög. Ondója combomra száradt. Tizenkilenc nyáron át ártatlan voltam, most bemocskolták a testem. Medencém lüktetett. Az este csendben leereszkedett a szigetre, amelyen nem járt senki. A fűben fénylett ottfelejtett kése, amelyhez nem nyúltam. Bennem maradt más, élesebb, ami után meghaltam amúgy is. De hallgatok, mert hallgatnom kell.  Van egy húgom is.