Azon gondolkodom, hogy lehet mindezt elmondani úgy, hogy ne tűnjön naivnak és önzőnek…

Idestova harminc éve tanítok. Láttam már sok dolgot, megéltem ezer helyzetet. Nosztalgiázhatok bátran arról, milyen volt régen, hisz, mint szokás mondani, akkor minden jobb volt. Nem mindig. De sokszor. Kezdőként megélhettem a tanítás örömét, hogy elfogadtak a szülők, hogy nem jutott eszükbe mindenért bírálni, hogy hittek bennem, pedig a lelkesedésem nagyobb volt, mint a tudásom.

Kezdőként még el mertem hinni, hogy a munkámnak értelme van, hogy nemcsak szólamokat jelent, ha azt mondom, a jövő nemzedékét nevelem. Természetesen azt tettem, és teszem most is, de egyre nehezebben.

Ki kell jönnöm a fizetésemből, ami nem növekszik, és ha ki merem nyitni a szám, azt mondják még mindig túl sokan, hogy inkább dolgozzak. Igen, dolgozom, csak nem mindegy, hogy milyen körülmények és elismertség mellett. Egy ásóval is meg lehet forgatni a talajt, de talán ekével könnyebb.

Azért dolgozom, hogy a munkámnak látszatja legyen. Nem akarok buta országot, buta emberekkel. Azt akarom, hogy a nyelvet, ami az anyanyelvem, magas szinten művelje mindenki. Azt akarom, hogy ne ostoba tévéműsorokon felnövő nemzedék bíráljon meg mindenkit. Azt akarom, hogy a helyesírás méltó legyen az emberhez, aki ehhez a nemzethez tartozik, és legyen büszke Arany Jánosra, Fekete Istvánra és Máraira. Azt akarom, hogy a szólások, közmondások, hasonlatok a nyelvünk részei legyenek, és ne nézzenek rám furán, ha azt mondom, a muszáj nem ly-nal írandó. Azt akarom, hogy egy közösségi oldalon lévő hirdetés, eladni kívánt tárgy leírása érthető legyen, hogy aki véleményt mond, gondolkozzon, tájékozódjon és tudjon írni. Azt akarom, hogy akiket tanítok, ki tudjanak tekinteni a világra, hogy elfogadják, hogy az emberek különbözőek, hogy sokszínű a társadalom, és senki nem más, jobb, rosszabb attól függően, hogy hová és milyennek született.

Azt akarom tanítani szabadon, hogy gondolkozni nem vétek, hogy szabad hibázni és elbukni, csak utána fel kell állni. Ki akarom kiáltani a világban, hogy szeretnék úgy élni, hogy ne legyen szégyen, ha nyaralni megyek, ha nyári szünet alatt pihenni akarok. El akarom mondani, hogy a gyereken óriási a teher, hogy nem az iskolában lehet megváltani a világot, hogy köszönni és tisztelettudónak lenni otthon kell megtanulni.

Ki akarom mondani, hogy szükség van a tudásra, a gyakorlásra, és szükségtelen a rengeteg tananyag,  hogy át kellene alakítani az oktatási rendszert, hogy olyan emberek dolgozhassanak benne, akiknek van jövőképük. Olyan iskolákra van szükség, ahol a gyerek önmagához mérten fejlődhet, ahol segítik, ha elmarad, és ha fejlesztésre szorul, van, aki hozzáértően teszi. Azt akarom, hogy ne hazudjuk el, hogy bárki taníthat. A tanítás olyan munka, amit szívvel-lélekkel lehet csak csinálni. De ezt csak akkor lehet elvárni, ha benne résztvevőket megbecsüli a társadalom, ha nem éhbérért kell dolgozni, ha nem kapja meg minden nap az ember, hogy mennyi szabadideje van.

Talán, ha igazán a dolgok mögé merne nézni ma a legtöbb ember, akkor kevéssé szitkozódna. Ha megértené, hogy az országot a tudás viszi előre. Valaha Magyarország híres volt a tudósairól, feltalálóiról, a jól dolgozó munkásairól, akik értettek a szakmájukhoz, legyen az villanyszerelés vagy cipőjavítás. Azt akarom, hogy büszke lehessek magunkra. Büszke arra, hogy egy apró ország mennyit adott a világnak! Ehhez azonban iskolák kellenek. Jó óvodák és jó iskolák, ahol a gyerekek érdekét figyelembe veszik, de nem hanyagolják el az ott dolgozókat sem. Olyan társadalomban akarok élni, ahol szabad gondolkozni, érvelni és nem a káromkodás  vagy az bántó kritika a nyerő.

Ennyit akarok. Nem szeretnék, az már a múlt. Abban benne volt a remény.