November van, a legkevésbé szerethető hónapok egyike. Az a hónap, amikor már alig van fény, de még nem vigasztal bennünket a közelgő karácsony. Egész nap nyugtalanul teszek-veszek, pedig gyanúsan süt a nap, a fák aranyban ragyognak, mielőtt felvennék sáros ruháikat. Ronda ez az év…

Mintha az idén közelebb jött volna a halál, mint eddig. Régebben is elmentek az emberek és tudtuk, hogy, ami utánuk marad, az nem lesz ugyanaz. Haragszom azért a mondatért, hogy nincs halál, hogy örökkévalóság van. Csak kapaszkodunk a vigasztalan pillanatokba és nem akarjuk elfogadni az elfogadhatatlant. Ebben a testben és ezzel a lélekkel mi nem szerepelünk többé a hatalmas forgatagban, amelyet nevezzünk csak életnek. Jelen így csak most vagyunk. Kereshetünk fogódzókat, mondhatjuk bátran, majd valahol máshol találkozunk, mégsem tudjuk biztosan, így lesz-e. És ha igen, akkor vajon ez a találkozás milyen lesz? Lesz-e szemünk, arcunk, szánk, hogy szóljon, nevessen vagy ragyogjon? A lelkünk, ami halhatatlan, vajon betölti majd ezt a szerepet? Vajon a lelkek felismerik egymást akárhol is futnak össze?

Az idő múlásával egyre többször halljuk, hogy beteg lett, eltávozott egy-egy távoli ismerősünk, rokonunk, barátunk. Mind elmennek azok, akik végigkísérték gyerekkorunkat, iskolás éveinket. Nagyszüleink után útra kelnek szüleink, szomszédaink, és mindazok. akikre szinte alig emlékezünk, pedig életünk mozaikjának darabkái voltak.

Novemberben minden szomorúbb, mint máskor. Talán jobban fáj a halál, a magány, a sötétség, mint más hónapokban. Lehet, hogy ez a hónap az év kaszása, mert elviszi a fényt, meleget és nem ad helyette csak üres eget, sáros utcát és hunyni készülő reményt?

Miközben ezeken gondolkozom, üzenetet kapok. Meghalt egy fiú, akire én mindig úgy fogok emlékezni, mint első szerelmemre.

Világéletemben szerelmes voltam. Persze csak úgy lágyan, vágyakozva. Az óvodában is azt játszottam, hogy szeretek egy fiút, anyám nagyon leszidott érte, mondván, a tojáshéj még a fenekemen. Megsértődtem, de nem tiltakoztam, csak még jobban haragudott volna.

Az első igazi szerelmet elsős koromban éltem meg. A fiú szőke volt, hullámos hajú és harmadikos. Természetesen nem tudott róla, hiszen nem mondtam még a legjobb barátnőmnek sem. A szerelem hét évesen a srác csodálatában merült ki. Gyűlöltem a lányt, aki neki tetszett, mert hiába hitte minden felnőtt, hogy mi kicsik vagyunk, igenis beszélgettünk arról, kinek ki tetszik. Úgy mondtuk, ki a szeretője.

Ha csak tehettem, elbicikliztem a házuk előtt, hátha megpillantom. Még emlékszem szívem hangos dobogására. Még hogy egy hétéves nem érezhet ilyesmit! Dehogyisnem.

Aztán valahogy elmúlt bennem a „nagy lángolás”, mert jött más helyette, és ez így ment addig, amíg meg nem jött az első pusztítóan nagy felnőttszerelem az életemben.

Negyven évvel később, amikor hazamentem a falumba és összefutottam a szép szőke fiúval, már nem az volt, aki régen, és én sem. Hogy is maradhattunk volna azok? Akkor, ott, nevetve meséltem neki, hogy mennyire lelkesedtem érte. Ő is nevetett, és mindkettőnknek jólesett visszaemlékezni arra a békés, boldog időkre, amikor még nem volt körülöttünk betegség, szomorúság és halál.

Ma megtudtam, hogy ő is elment. Megint kihullott egy puzzle darab emlékeim mozaikjából. Mert az első szerelmek is meghalnak, de nem a feledés ködében, hanem úgy igazán. De ha becsukom a szemem, egy pillanatra, egészen halványan bevillan a szőke kisfiú képe, akit én, a szemüveges, visszahúzódó, szorongó kislány annyira csodáltam.

Jó utat, könnyű álmot neked, első, gyerek-szerelmem!