Tamara mindent utált azon a napon. A napsütést, a nyarat, a strandot, Lacikát és legfőképpen önmagát. Olyan haragosan rágta a szája szélét, hogy a vér majd kiserkedt. Ha volt nap, amikor egy tizennyolc éves lány okkal érezheti magát rosszul, akkor az pontosan az a péntek volt, amelyen meggyűlölte a világ összes emberét. Hiába volt 1984 nyara és az érettségit maga mögött hagyó, kibontakozó szabadság, a világ összeesküdött ellene. Dühénél csak szégyene volt nagyobb. Legszívesebben Lacikát is a holdra küldte volna, mert miatta volt minden. Ha ő nem jön el vendégeskedni Annus nénihez, ha annak nincs vérnyomás gondja, ha meg nem kéri, hogy szerezzen örömöt egy ötévesnek, akkor most nem kellene a rakparton sétálnia ruhátlanul. A sok ha utat nyitott neki a mai naphoz és a szörnyű történésekhez, amelyek életének leggyalázatosabb napjához vezettek.

Mindig gyűlölte a strandot, mert ott le kell vetkőzni. Szinte teljesen. És akinek volt egy kis súlyfeleslege, egy kis gömbölyödő pocakja, kerekedő feneke, nem érezte magát felhőtlenül, főleg, ha kiéhezett férfiszemek bámulták a nagy hasak jótékony takarásából. Nemet mégse mondhatott Annuska néninek, hiszen mindig segített nekik. Anyus is gyakran szaladt át hozzá egy kis lisztért, zsírért, mert anyus nem volt a háziasszonyok gyöngye. Gyakran felejtett el bevásárolni, mert az esze nem a háztartáson járt. A vállalat dolgain törte a fejét, no meg a főnök új barátnőjén, aki fiatal volt és titokzatos.

  Nem, a titokzatos jelző nem volt pontos. Csak azért volt az, mert titkolni kellett, így nem derülhetett ki róla semmi.

 A szomszéd néninek nem lehetett azt mondani, hogy ő nem szeret napozni, és úszni sem, mert összecsapta volna a kezét és fél órán át szörnyülködött volna. Akkor meg pláne, ha bevallja neki, hogy utálja fehér bőrét és a szeplőit. Ezek a mai lányok nagyon kényesek, azt se tudják, mit csináljanak jó dolgukban, mondogatta anyusnak a néni. Bezzeg, ha otthon dagasztanák a kenyeret és a nagymosást is teknőben végeznék, akkor majd nem jutna eszük örökösen az alakjukkal foglalkozni. Ugyan kit érdekel, hogy nem piszkafák? Nem lehet mindenki Fabulon-lány. Szerencsére.

Mindezek után csak bólinthatott a kérésre.

Lacika nem volt rossz gyerek, elvégre olyan nincs is, csak eleven. Rettenetesen gyűlölte ezt a kifejezést. Eleven, tehát élő? Mi más lehetne egy olyan ötéves, aki a macskát farkánál fogva lógatta le a korlátról a lépcsőházban? Nagyon is élt, és ordított, amikor a macska belekarmolt az arcába nem túl dicséretes tette miatt. És az egész ház a szőke kisfiút sajnálta, kivéve őt, de ezt nem mondhatta ki. Még a végén szívtelennek bélyegezték volna. A macska úgy eliszkolt, hogy az eset után két napig nem merészkedett vissza. Utána is óvatos maradt, már nem lehetett megsimogatni könnyedén.

Így maradt a strand, és több órás kínlódás a vízben, hogy egy ördögfióka ne unatkozzon a nyár közepén.

A Palatinus fürdő péntek délután, a nyár kellős közepén olyan volt, mint mindig ilyentájt. Zsúfolt, fárasztó és undorító. Tamara hosszan utálkozott, amikor meglátta az embereket. A sok löttyedt fenék, comb látványa elborzasztotta. Nem értette, hogy képesek az emberek közszemlére tenni fonnyadt bőrüket, hurkáktól dagadó derekukat, ahelyett, hogy elbujdosnának.  A tömeget azonban ilyen dolgok szemmel láthatóan nem zavarták, mert nevetve kártyáztak a fűben, vagy kilószámra zabálták a főtt kukoricát.

Annus néni nem csak a belépőjét fizette ki hálálkodva, hanem egy kis zsebpénzt is adott nekik. Nem túl sokat, csak annyit, hogy fagyira elég legyen.

  Tamara piros, patentos fürdőruháját vette fel, az egyetlent, ami volt neki. Divatos darab volt, mert nagynénje küldte neki Amerikából, ahol a lányok mind ilyet hordtak. Kis zseb is volt a kétrészes darabon, ami különösen érdekessé tette. Anyus tapsikolt, amikor meglátta. Oda lehet tenni a pénz, mondta nagy bölcsen. Igaz, hogy csak az aprót, de nem számít. Így Tamara bele is tette a kapott tízest.

Az egész strandos délután nehezen telt, mert Lacika hol ezért nyafogott, hol azért. Ha a parton voltak melege volt, ha meg a vízben, akkor unatkozott egyedül. Kezdetben biztatta, hogy barátkozzon más kisgyerekekkel, de annak esze ágában sem volt, inkább folytatta a nyavalygást. Vettek főtt kukoricát is, de az sem kellett neki. Végül csak elérte, amit akart, mégpedig, hogy Tamara is bemenjen hozzá a vízbe játszani. Vadul fröcskölte a lányt és közben úgy nevetett, mintha ez a világ legjobb játéka lett volna.  A lány morcosan figyelte a gyerek vézna testét, közben azon járt az esze, hogy szívesen adna neki pár kilót, neki van bőven, amitől szívesen megszabadulna. Lacikát ilyen dolgok nem foglalkoztatták. Cápásat akart játszani, aztán meg búvárosat. Végül a kitartó rinya elérte a célját, és Tamara belement mindenbe, Magában azért megfogalmazta: ennek ára lesz, és ezt otthon közölni is fogja adandó alkalommal anyjával, ha megint valami hasonlóan szenzációs ötlettel áll elő.

Már hat óra is elmúlt, amikor úgy érezte, hogy teljesítette a vállalt feladatot és ideje hazamenni. Kiparancsolta a kisfiút a vízből, aki kedvetlenül baktatott vele a törülközőjükhöz száradni. A törülköző pontosan ott volt, ahol hagyták, de azon túl semmi más. Eltűnt mindkettőjük ruhája és a beléjük bugyolált kis kézitáska is az összes irattal együtt. Tamara rémülten nézett szét, de senki nem volt a közelben. Mindenki evett vagy vízben áztatta magát. Nem tudta, mit tegyen, kihez forduljon? A pénztárhoz rohant, ahol egy üres tekintetű terebélyes hölgy közölte, hogy ő ugyan bemondhatja, hogy eltűntek a dolgai, de hogy semmi értelme, az már biztos. Unott hangon azért csak bemondta, és vártak. Lacika kíváncsian figyelte az eseményeket. Egy szál kis gatyában nem tapasztalta a borzalmat.

– Hazamegyünk! - mondta kis idő múlva haragosan Tamara. A fojtott düh könnyeket csalt a szemébe, főleg akkor, amikor rájött, hogy bikiniben kell megtennie az utat. Nem volt nála pénz buszjegyre, eltűnt az igazolványa is, és a csinos, virágos ruhája, amit születésnapjára kapott. Mindemellett a szandálja is.

– Fázom! - nyafogott Lacika.

Visszamentek a törülközőhöz, amiről lerázták a földet és a fűszálakat, majd Lacika beleburkolózott. 

– Hazamegyünk - mondta még egyszer a lány. -  Most.

– Jó - válaszolta a kisfiú, nem mert mást mondani. Látta, hogy a lány hangtalanul sír. Belekapaszkodott a kezébe és várt.

Az lassan tért magához. Tekintetével még keresgélt a környező holmik között, hátha valaki, csak eldugta a ruháikat. Reménytelen próbálkozás volt.

És ekkor jött el a nap legborzasztóbb pillanata. Tamara, a 18 éves, gömbölyded idomaival, felemelt fejjel sétált a Bécsi úton, közben egy törülközőbe bugyolált emberke rángatta a karját, mert túl sietősnek találta lépteit. A mellettük elhaladó autósok dudáltak, kikiabáltak vagy épp mutogattak. A lány csak előre nézett, és hagyta, hogy a könnyek csendesen gördüljenek a szeméből. Lábát égette az aszfalt, de nem figyelte mibe lép. Káromkodott és szentségelt néma szájjal. Megfogadta, keservesen megbünteti azt, aki ilyen helyzetbe hozta. A mellette elhúzó kocsik népe remekül szórakozott, mert kaján vigyorukat leplezni sem akarták. Még a nők is nevettek. A Kolosy térig kellett kibírnia a szégyent, de az a világ végének tűnt.

Lacika emberségből nem jajgatott, pedig az ő lábát sem égette kevéssé az aszfalt. Csak amikor már majdnem megpillantották mállott falú bérházukat, szólalt meg:

– Vegyünk fagyit! - mondta halkan.

Tamara megütközve nézett rá.

– Te nem vetted észre, hogy ellopták mindenünket? - kérdezte gúnyosan.

– De a zsebedben még maradt pénz. Láttam, amikor a mama adott.

És tényleg. Ott rejtőzött az elfelejtett tízes. Ekkor cifra káromkodás szaladt ki a száján.

Az apró cukrászda előtt csak ketten álltak sorba.

– Egy gombócot! - mondta a lány a kisfiúnak.

– Meg egyet neked! - válaszolta a gyerek csendesen.

Kért egy vaníliát meg egy citromot.  Kivadászta a pénzt és már nem reagált a fagylaltárus pillantására. A hűs fagyi édes mámorral olvadt szét a szájában. Lacika elvigyorodott. Aztán lépett kettőt, és megbotlott a töredezett aszfaltban.

A citromfagyi pedig ott landolt hatalmas kutyapiszokkal tarkított járda szélén.