Nagy iskolában dolgozom. Rengeteg a gyerek és rengeteg a szülő is, ami nem újdonság. Sokat beszélgetünk a kollégákkal arról, vajon miért kedvelnek bennünket egyre kevésbé. Nem, inkább ne szépítsük, miért gyűlölködnek sokan, és miért a neten, kommentekben adják ki mérgüket? Nem kispályás módon aláznak, szólnak be.  Sokan akár a földbe döngölnék azokat, akikhez beadják tanulni a gyerekeiket.

Ha megvizsgáljuk az egyik oldalról, eleve azt kell mondanunk, hogy rettenetes, hogy az, akire rábízzák a gyereküket, az ellen ágálnak. Sokan, sokféleképpen bírálnak, és elfeledkeznek arról, hogy ez is egy szakma. Elhivatottságot várnak, maximális erőbedobást, a gyerekre való ezerszázalékos odafigyelést. A tanár, főleg a tanító manapság legyen második anyuka, okvetlenül tyúkanyó, aki kedves, dicsér, simogat, irányít és megtanítja, amit otthon nem. Az univerzális tanítónak mindenkor tudnia kellene, hogy a gyerek hogyan teljesít, milyen bánata van, érte-e sérelem, hogyan fejleszthető és sorolhatnám. De a lelki sebeken át gyógyítsa a fizikai sérüléseket is, váljon illemtanárrá, szabjon határokat, de ne túlságosan mereveket, vegye észre gyerek pozitívumait, erősítse az önbizalmát. Ha negatívumot tapasztal, csak óvatosan kezelje, ha meg nagy a baj, akkor legyen ott, akkor is, ha nincs ott, ha levegőt venne, vagy mosdóba menne. Ha mindez lehetséges is lenne, és kiderülne, hogy képes ilyesmire, még mindig támadható maradna, mert biztos akadna olyasmi, amit nem vesz észre. Pl. elülteti a kedvenc barátja mellől a gyereket, nem rakja ki a faliújságra a gyerek munkáját, mert teszem azt válogat, és nem találta szépnek.

Feltételezzük, hogy talán mégis akad ilyen, elvárásnak megfelelő csodálatos pedagógus… Ha ez így van, akkor miért baj, hogy magasabb fizetést követelne? Miért gond, ha szeretne pihenni? Miért támadják azonnal, ha kimondja, hogy a fizetése a béka feneke alatt van, és ha 3%-ot kap, abból nem fog meggazdagodni.

A média mindig és folyamatosan azt sugallja, hogy a pedagógusok követelőznek. Ha kap, akkor örüljön, ezért örvendenie kellene egy doboz csokinak karácsonykor, ami már szintén ritkaság a fenntartótól, és a 3%, vagy a 10%, egyszerűen nem jelent semmit. Erre az a válasz, hogy más ágazatokban sem. Ez persze nem igaz, de ettől nem könnyebb annak sem, aki pedagógus és annak sem, aki nem az.

A járvány első hullámában, amikor a szülők megtapasztalhatták, hogy mit jelent otthon tanítani, azt hittük, talán van remény az elfogadásra és értékelésre. Elvégre azért vagyunk, hogy tanítsunk.

És ekkor jön az elhivatottságra való emlékeztetés, mert hát tudtuk, mit vállalunk. Ez nem igaz. Nem tudtuk. Senki, hangsúlyozom senki nem mondta, hogy majd gyakran bele akarnak szólni a munkánkba. Azt sem mondta senki, hogy a gyerekek nem csillagszemmel ülnek a padban, és várják, hogy mi cigánykereket hányva töltsük a fejükbe a tudást. Azt sem említette senki, hogy a mai gyerek irányítani akar, hogy folyton meg akarja mondani a magáét, hogy nem sok dolog motiválja. Arról sem volt szó, hogy a mai elsős simán belerúg a tanítónőbe, lekurvázza, vagy megfenyegeti, hogy majd feljelenti, mert fekete pontot adott.

És ekkor még belép a média a képbe. Nem azt hirdeti, hogy a gyerek érdeke a fejlődés, a nevelés, a tisztelet, az illem, hanem kiragadott példákkal illusztrálja, hogy mennyi, de mennyi rossz, kiégett pedagógus van, aki büntet. Mert hát rossz gyerek nincs, neveletlen meg pláne.

Pedig van. És gonosz is. Ha valaki egyszer látna egy valódi iskolaudvart, akkor megdöbbenne azon, ami ott lejátszódik. Sok gyerek szórakozásból piszkál másokat. Unalomból kötekedik, verekszik, és igenis belerúg a földön fekvőbe. Ha meglökik, azonnal agresszívan megtorolja, mert meg kell védenie magát, ezt mondták otthon.

 Ilyesmit nem illik kimondani, ilyesmiről hallgatni illik, mert minden gyerek egy csoda.

Nem, nem az. Vannak csodálatos és kevésbé csodálatos gyerekek is. És ezek egy osztályon belül találkoznak és felmérik a lehetőségeiket. A tévé meg azt sugallja, hogy nem jár tisztelet senkinek. Nem vagy vagány, ha köszönsz, megköszönsz, udvarias vagy, esetleg választékosan beszélsz. Viszont, ha durva vagy, rondákat mondasz, verekszel, elküldöd a francba a társad,  tanárod és később a szüleid is, meg bárkit, akkor miért akad ki mindenki, ha netán mer rendre utasítani egy pedagógus? Most végül szabad bunkónak lenni vagy nem?

A pedagógus nem szent. Sokaknak vannak kemény, durva vagy rossz tapasztalataik. De ez nem jelenti, hogy általánosíthatunk. Ezért nem lehet minden tanárt, tanítót, óvónőt utálni, mert valaha velünk nem volt fair valaki.

Az egyik embernek Dr. T. csodásan húzza ki a fogát másodpercek alatt, a másiknak beletöri és fél órán át szenved vele. Akkor Dr. T. jó fogorvos vagy nem? Attól függ, ki mint éli meg.

Egyre kevesebben akarnak tanítani. Vegyük már észre, hogy ez nem véletlen! Nem okvetlenül a fizetés miatt, bár az is szánalmas. A megbecsültség és tisztelet hiánya, ami még a pénznél is kevesebb. És ezeket csakis otthon lehet megtanulni.

Úgy, hogy nem mondunk rosszat másokról. Nem fortyogunk megállás nélkül, mert az eladó lassú, a fodrász ügyetlen, a másik autós béna és sorolhatnám. Talán, ha kevesebb gyűlölet lenne bennünk, megértenénk, hogy a jövő nemzedéke az iskolákban tanul, fejlődik.

Támadunk és elvárunk? Bántunk és mégis azt várjuk, hogy mosolyogva kapjunk jót cserébe? Szeretnénk, ha az ápolónő fantasztikusan friss, rátermett és odaadó lenne, miközben éhbérért dolgozik, mi pedig inkább megcsodáljuk az X.Y. focista vadonatúj verdáját, és mosolygunk azon, egy celeb tízmilliót keres egy gagyi műsorban.

Miféle hozzáállás ez?

A gyűlölködés és a gyűlöletkeltés korát éljük. Nehéz ez alól kivonni magunk. Nehéz objektívnek maradni. Mégis csak egyet tehetünk, tehetnénk: vegyük észre, hogy mindenki emberből van, hibázik, nem tökéletes, a munka felemészti asz életét. Nagyszerű lenne, ha ezekben a cseppet sem könnyű időkben nemcsak csúnya bírálattal élnénk az élet bármely területén. Tanuljunk már meg dicsérni és elismerni. Nem kerül semmibe, de annál értékesebb.