Mindenki a százegy évvel ezelőtti napra emlékezik ma. Én alig. Egy olyan országban nőttem fel, amely harapott egyet Magyarország megsebzett testéből, és ez a falat nem akadt a torkán. Biztosan nem érezte édesnek, de nem is fuldoklott tőle. Az első időkben még nem volt kegyes és engedékeny, még szerette volna elérni, hogy a Szerb-Horvát-Szlovén királyság megmutassa hatalmát és erejét.

Én ebben az erőt fitogtató, később Jugoszláviává alakuló országban jöttem világra.

Június negyedike a gyász napja és nekem is az három éve. Ezen a napon, amikor megszólaltak a harangok és egy hatalmas országért sírtak, én majdnem száz évvel később anyámért.

Amikor kora reggel felkeltem, nem sejtettem, hogy árva leszek. Árva és egyedül való a családban, mert egy asszony, aki világra hozott, átlépett egy másikba. Már sokat írtam arról, hogy nem volt felhőtlen a kapcsolatunk. Ez nem is jó megfogalmazás, mert a kapcsolatunkra nem lehet ilyen egyszerű jelzőt biggyeszteni. Tudtam, hogy ő az anyám, ő meg tudta, hogy ő szült a szerelem és vágy minden illúziója nélkül. Későn születtem bele abba a házasságba, mert anyám nem divatból szült engem 26 évesen. Hogy én miért őt választottam, ha ez valóban így van bizonyos tanítások szerint, nem tudom. Talán az ereje volt, ami megfoghatott. Ha felhők szélén lógattam a lábam, és unatkozva várakoztam, biztosan feltűnt nekem, hogy egy komoly arcú, nem túl boldog nő hatalmas erővel győzi le magában a félelmet, egy régi szerelmet, amely nem talált viszonzásra. Talán ez foghatott meg benne legjobban. Vagy az, hogy nem tudott mást tenni, mint elmenekülni abból a családból, ami neki jutott. Erejét és kitartását biztosan megörököltem, de sokszor reménykedem abban, hogy a néma dühöt nem, amellyel szemlélte és ócsárolta a világot. Nem volt jóban senkivel. Vagy ha igen, akkor ideig-óráig. Számára az emberek nem jelentettek jót. A barátságokra legyintett és számtalanszor elmondta nekem, hogy mindenki érdekből keresi a másik társaságát. Végtelenül magányos volt és mindenkire haragudott. Alig láttam nevetni. Ehhez az is hozzájárult, hogy nem volt foga. Nem emlékszem, hogy láttam volna teljes fogsorral, de foghíjasan igen. Mégse ez volt a legrosszabb a közös életünk során. Valami nagy bánat vagy csalódás érhette, mert a szerelemről mindig undorodva beszélt. Ha magát a szót kimondta, mintha előtte már megromlott volna szájában.  Nem hitte, hogy a könyveken túl két ember szeretheti egymást. Úgy forgott a nyelve hegyén a gyűlölet, mintha valaki ecetbe mártotta volna.

Sose mertem megkérdezni tőle, talán nem szereti apám? Ilyesmi iránt nem érdeklődhettem, mert vagy nyakon vágott volna, vagy egyszerűen elkáromkodta volna magát. Gyerekként sokáig nem könnyű elhinni, hogy anyánk és apánk nem szereti egymást. Az úgy van rendjén, hogy ez legyen, hiszen család vagyunk.

A káromkodás viszont könnyen ment volna. Olyan szaftosan és cifrán, ahogy anyám tette, kevesen tudtak. Nem finomkodott, benne volt abban Jézus, a Szűz Mária és olykor a szentek is néven nevezve. Ezen kívül a szexuális tevékenységek egész tárházát felvonultatta. Gyerekként, csak a haragot vettem ki szavaiból, később a boldogtalanságot.  Ahogy öregedett, tudtam, hogy már mindkettőt unja, inkább megszokásból teszi. Egész életében vagány akart lenni. Három fiútestvére mellett nem lehetett gyenge és sebezhető.  

Ez volt a legtöbb, amit adhatott nekem, Többre nem volt képes. Én kapálóztam ellene, nem akartam érteni őt, de azon a három évvel ezelőtti trianoni gyásznapon a harang már érte szólt. Azóta is így van ez ezen a napon. Én alig gondolok másra, mert a nagy tragédiák mögött, amikor egy ország már nem közös szívből dobog, az én szívem is máshogy kezdett verni. Tompán és üresen.

Az anyaország, a büszke magyar Hon és az én édesanyám egy napon szűnt meg létezni majdnem száz év különbséggel. A gyertyát mindkettőjükért gyújtom. Kívánom, hogy a jó isten pillantson ma rájuk szeretettel!