Ezekkel a napokkal, amelyeket egy évben egyszer nagy csinnadrattával tartunk, az a baj, hogy hamisakká lesznek, ha nem teszünk másként az év többi napján.

Ma mindenki, aki teheti, programot szervez a gyerekének, elviszi valamilyen rendezvényre, ha van, vagy ajándékot ad gyerekének. Mert ez így dukál, mert a gyerekek ünnepe van. Az ünnepek viszont jelzik, hogy, hogy vannak egyszerű, jelentéktelen hétköznapok is bőségesen. Gyerekeink mellettünk, velünk élnek és lassan elfelejtjük meghallgatni, észrevenni őket. A szülő-gyerek kapcsolatnak millió összetevője van. Világra hozzuk őket, gondoskodunk róluk, megvesszük, ami fontos, és biztosítjuk nekik a családot, amely nélkül nem lennének egészek. Ez a minimum, hiszen mi hívtuk őket világra.

Az utóbbi években viszont egyre gyakrabban tapasztalható, hogy érdemben nem figyelünk a gyerekekre.  NEM beszélgetünk velük. A törődés nem azt jelenti, hogy folyton a nyakukon lógunk, tutujgatjuk, a széltől is óvjuk őket vagy netán rángatjuk programról programra. A mindent megveszünk nekik témakört most nem is említem. A figyelem annyit jelent, hogy gyerek szavait, gesztusait, cselekedeteit odafigyeléssel követjük. Nem sablonosan, nem a megetted az ebédet az oviban, suliban kérdéssel. Gondoljunk már bele! Miért fontos ez? Éhenhalás szélén van a gyerek? Aligha. És emellett otthon megetetjük.

Amikor még századik hintázást is kiköveteli, meg a ki tudja hányadik felesleges apróságot, és mi hajlunk rá, mert nyugtot akarunk, meg persze négyszáz forint nem pénz, akkor vajon elgondolkodunk-e azon, hogy figyeltünk-e a gyerekünkre igazán. A gyerekek nagy része folyton beszél, és örül, ha meghallgatják. A kocsiból ki és kocsiból be-nevű rohanós élet során nehéz minden szavát inni. Mégis fontos, mert gyereklétének ezek a lényeges pillanatai. Neki minden nap gyereknap van, és egyik nap sem megismételhető. Nem fontos, hogy elvittük-e játszóházba, állatkertbe harminckétszer, nem fog emlékezni rá. Arra fog, hogy anya vagy apa meghallgatta-e, megölelte-e vagy mesélt-e neki esténként.

Az iskolában, ha megkérdem, szoktatok-e beszélgetni, egyre kevesebb gyerek mond igent. A legtöbben kibökik a legfájdalmasabbat: nem nagyon, mert szüleik telefonoznak, gépeznek. Nem az derül ki, hogy sokat dolgoznak, még ha ez így is van, hanem hogy lógnak egy kütyün, miközben hagyják, hogy a gyerek is ezt tegye.

Egy gyerekkel lenni sokszor fárasztó. Nem az lenne a szülő dolga, hogy folyton kieszeljen neki valamit, hogy ne unatkozzon, hanem, hogy vonja bele a közös életükbe. Igenis lehet együtt főzni, vagy csak a konyhában sertepertélni a gyereknek, lehet a kertben kapálni, gazolni, anélkül, hogy rásütnénk, hogy gyerekmunka. Miközben ezeket tennénk, még az együtt hallgatás is erősítené a kapcsolatunkat. Hát még a beszélgetés.

Nem a problémáinkat kell rájuk tolni, hanem csak egyszerű dolgokat megvitatni, hiszen az élet sem mindig világmegváltó dolgok sorozata. Erre sokan azt mondanák, minden közös cselekvést vita előzne meg, mert a gyerek nem akar leválni a telefonról vagy tabletről. Eleve könnyebb dolgunk lenne, ha nem hagytuk volna rátapadni. Mégis úgy hiszem, hogy a legtöbb gyerek, főleg kisebb korban, szeret a szülővel lenni. Ha mesélünk neki a régi életünkről, a gyerekkorunkról, a nagyszülőkről, akkor közelebb kerülhetünk a lelkünkhöz. A gyerek a szülő mellett biztonságot akar. Az a fontos neki, hogy tudja, mindig vigyáznak rá, ha hibázik, elfogadják, és nem szégyenítik meg. Ha túllépné a határt, amit meg kell szabni neki, akkor a következményeivel neki kell számolnia.

A határok értük vannak. Mi felnőttek is tudjuk, hogy a szabadság illúzió. Nem rohanunk szembe kedvünk szerint a forgalommal, mert bajba kerülünk. A gyerekeinknek is ezt kell megtanítanunk. Nem azt, hogy tetteinek következményeiért a külvilág a hibás. És majd mi kimossuk őket azokból bajokból, amiket ők okoztak, pedig figyelmeztettük őket.

A szeretet nem más, mint a figyelmünk áradása. Mindig mindenkor. Akkor is, ha nincs kedvünk hozzá. A gyereknek minden nap gyereknap. És elég egy pillanatra lehunyni a szemünk és már nem lesz fontos a társaságunk, a szavunk. A kamasz már átlát rajtunk, és pénzzel megvenni őt nem lehet. Elfogadja majd, hogy a fenébe ne tenné, de legyint, mert megvásároltuk, és ezért nem boldog. A gyereknevelés útján, mint legtöbb úton, visszafelé nem lehet gyalogolni. Jóvátenni az elrontottakat talán sikerül, de gyakran lehetetlen.

Az elmaradt ölelést, dicséretet, érdeklődést nehéz pótolni. Ezt a legújabb technikai eszköz sem teszi meg, hiába hitetjük el magunkkal, hogy mi MINDENT megadtunk a gyerekünknek. Amit adnunk kell és lehet, azt nem árulják a boltban.

Gyereknap lesz holnap is. Lehet, hogy lufik nélküli, színtelen, de szeretni és együtt nevetni akkor is lehet. Tegyük meg, mielőtt gyerekünk eltávolodna tőlünk. Mi vagyunk értük és nem fordítva.