Már egy hete fáj a fejem. Minden nap lüktet, és csak akkor múlik el, ha beveszek valamit. Kezdetben persze azt hittem, hogy azért, mert beteg voltam, de napok óta jól vagyok, a fejfájás mégse hagy békén. És akkor ma délután eszembe jut, hogy évek óta szeptember vége felé mindig ez van. Talán nem ennyire intenzíven, de ahogy közeledik anyám születésnapja, én valahogy mindig fejfájós leszek. Nyugtalanul járok-kelek a lakásban és annyit gondolok rá, hogy vele álmodom. Álmomban sose vagyok felnőtt. Mindig riadt és szorongó kislány vagyok, aki semmit nem csinál jól, ezért megszidják. Ott megint olyan vagyok, mint a régi képeken: szemüveges, rövid hajú és jelentéktelen. Mindig kerülöm anyámat, akitől nem sok jót kapok álmomban, sőt, még ott is be-beszólogat nekem célzást téve a nagy orromra vagy ügyetlen mozgásomra.

Már nem hibáztatom őt semmiért, mert abban a korban vagyok, amikor már nem lehet a szüleink elrontott nevelésével takarózni. Nem is rontottak el semmit, mert ezt nem lehet elrontani. Valahogy csinálja az ember, aztán a gyerek meg túléli, ahogy tudja.

Amikor anyámra gondolok, akinek holnap van a születésnapja, és én ott leszek nála a temetőben, ezt már elterveztem, az jut eszembe vele kapcsolatban, hogy hiányzik a főztje. Nem volt egy nagy háziasszony, gyakran mondta, hogy szívesen elmenne a főzés temetésére. Hogy ez genetikailag kódolt-e nem tudom, de én sem szeretek főzni. Megcsinálok mindent, de soha nem találok a főzésben egy fikarcnyi örömet sem.

Fáj a fejem, és az advil sem segít, amikor eszembe jut, csinálok sült paprikát tojással, jó lesz az könnyű ebédnek. Ez az ennivaló nekem maga a nyár. Valaha, amikor csak nyáron volt paprika a faluban, apám járt ki a piacra, és hozott pár darabot. Igazi, húsos, sárga paprikák voltak, nekünk sose termett ilyen. Mindig csenevész volt mind. Nagyon szerettem, ha paradicsomot is vett, nem ilyen mostani gumilabdaszerűt, hanem olyat, ami öklömnyi volt és illatos. Alig vártam, hogy ugasson a kutya jelezvén, hogy megjött a piacról. A rendes kutyánk még ezt is jelezte, igaz csak módjával és röviden.

Ahogy apám bejött, és lerakta a szatyrot, azonnal megtelt nyárral a kicsi konyha.  

Anyám minden egyes nap főzött, mert ez volt az élet rendje. Ami ebédnél megmaradt, azt vacsoránál megettük. Ha nagyon nem volt kedve, vagy valahogy megúszhatta, mert apám nem ért haza csak este az aratásból, akkor csinált sült paprikát tojással. Mindig kérlelni kellett, ritkán állt kötélnek, mert tudta, hogy apámnak az nem kiadós étel.

Megpucolt egy fej vöröshagymát, megpirította zsírban és félre tette. Aztán csíkokra vágta a paprikát és a rátette sülni a hagymára. Most én is ezt teszem. A konyha azonnal illatos lesz. Talán nem nyár, talán csak egyszerű hagymaszag, de engem visszarepít a múltba. A gyerekkor nem mindig ragyogó. Néha belehazudjuk a jót, mert annyira rég volt, hogy kellemesebb azt mondani, szép volt, mint megélni, hogy olykor keserű az emlék.

A paprika lassan fonnyadni kezd, és én igyekszem meg is égetni, mert szeretem azt a ropogós, barna réteget rajta, amitől más lesz az íze. Amikor már szinte kritikusan barnul, tojást ütök rá, megkavarom, megsózom, és kész is, azonmód rásül a tojás. Ennyi.

Ez az étel, amitől nekem mindig megfájdul a szívem.

Hiányzik anyám borsólevese is. Mindig frissen szedtünk borsót hozzá. Utáltam kijárni a kertbe, ami nem volt más, mint egy darabka föld a falu szélén, és mindig nekem kellett szednem egy főzetre valót. Hogy az mennyi, sose tudtam, így volt mondva, és meg kellett oldanom. Olyan finomat azóta se ettem, ahogy ő főzte. Nem tudom, mitől volt zamatosabb, mint bármelyik, amivel találkoztam, de az volt.

 Régóta nem élek már otthon, nem ettem vagy harminc éve hasonlót, de nem feledtem. Még az a nyavalyás derelye is hiányzik, amit mi barátfülének hívtunk. Pedig azzal sose voltam kibékülve, mert a rossz minőségű bolti baracklekvár mindig kifolyt belőle.

Mire elkészül a sült paprika, elmúlik a fejfájásom. Amíg kihűl, megnézem a virágokat, amiket holnap a temetőbe viszünk.

Holnap nyár lesz. Sütni fog a nap, mint akkor, 78 éve, amikor anyám világra jött nem nagy örömére nagyanyámnak. Én meg megint kislány leszek, mert múljon el bármennyi idő is, bekanyarodva a falumhoz vezető aszfaltos útra, a templomtornyot meglátva én megint gyerekké leszek, és azt várom, hogy rám köszönjön a szomszéd,  hogy ugyanúgy sárguljon a gesztenyefasor a falu közepén, mint egykoron, és érezzem az égett avar szagát. Várom, hogy valaki odaszóljon, mintha még ismerne, és azt mondja, nem változtál semmit!

Talán nem. Talán tényleg nem, csak én hiszem, hogy más lettem elhagyva a falut, amely felnevelt és azzá alakított, ami most vagyok. Úgy hiszem.