Ma az újságírás, tisztelet a kivételnek, nem áll másból, mint szenzációhajhászásból. Hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb történetekkel borzolják a kedélyeket, mert ma már alig lehet megdöbbenteni az embereket. Ha nem lenne lekövethető, akkor biztos, hogy zombitámadás érne egy óvodát, vagy ufók szállnának le egyesével a Városligetben, miközben kétfejű majmok várnák őket.

A mindennapok terhe, a pedagógushiány, a gyerekek elbutítására való törekvés mellett, így tanév vége felé előrángatnak egy olyan sztorit, amelyben lemaradt a buszról két kamasz, akik osztálykiránduláson vettek részt. Ilyen esetben mindig gyereknek nevezik a 13-14 évest, még akkor is, ha valóban az, de a cikk azt sugallja, hogy kisgyerek, gyámoltalan és a gaz pedagógus meg figyelmetlen. Mit szűr le ebből a szülő? Hogy jaj, már megint nem figyeltek az én drága magzatomra, pedig megbíztam a tanárban.

Ilyen esetben, lásd osztálykirándulás, Supermannek kell lennie a tanárnak, ezerfelé kell néznie, szárnyalnia, intézkednie és tökéletesen teljesítenie, de ha Supermannek járó fizetést akarna, na azt már nem. Dolgozzon csak meg érte, és a hibázik, akkor vegyük a fejét.

Vajon utazott már valaki, aki így gondolkodik 30-40-50 gyerekkel valahová? El tudja képzelni, mit jelent mindennel képben lenni? Nem a megszámlálás a gond, senki nem hülye, és a busz sem indul el csak úgy, ha tudják, hiányzik valaki. A cikk persze jóval később említi, hogy a két kamasz gondolt egyet és átkérte magát a másik buszra. Mindennapos eset, de arra tökéletesen jó, hogy ebben a mai mindenkit és mindent okoló világban, amikor könnyebb számon kérni, mint önmagunkba nézni, feszültséget keltsen.

Mintha az emberek nem ismernék a kamaszokat… Gondolnak egyet és cselekednek. Sok esetben az a cél, hogy épp ne azt tegyék, amit elvárnak tőlük. Ez a tinédzser kor lényege. A második dackor, csak keményebb, mert örökös bírálattal társul.

A probléma nem volt jelentős. Rájöttek, megoldották, a gyerekeknek nem esett baja, de az újság, a média fel tudja úgy fújni, hogy téma legyen belőle. Kellenek a kommentek, kell a viszály, mert akkor törődnek az esettel, és olvassák a sok-sok hülyeséget. Mindenkinek van véleménye, ettől már fontossá válik.

Igen, lehet és szabad tévedni. Megtörténik mindenkivel, csak nem lesz belőle médiahír. Hogy egy mai gyereket mennyire nehéz korlátok közé tenni, hogy mennyire nem tudja a határokat, azt mindenki szajkózza, de nem tesz ellene semmit. Mert a mai gyerekeknek nem lehet azt mondani, hogy ne tedd, nem szabad, mert akkor sérül a lelkük…

Arról sose szól a fáma, hogy mit vállal egy pedagógus azzal, hogy megszervez egy kirándulást, telefonál, intézkedik, irányít, felügyel és felelősséget vállal, mindeközben túlórapénzt nem kap, meg hát nyári szünete is van három hónapig. Sokan úgy szedik le a buszról a megérkező gyereket, hogy egy köszönömöt sem tudnak mondani.

Nem történt semmi, az egész hír lényegtelen, csak egy unatkozó újságíró ráharapott, kellett a pletykalapnak a kattintásnövelés és kész. Nem is lenne ez baj, ha nem okozna kárt ezzel a semmitmondó akcióval. Azoknak veszi el a kedvét, akik még dolgozni akarnak. Azokat döfi hátba, akik még szívesen viszik kirándulni az osztályaikat, és valljuk be, felsőben ez már komoly kihívás, mert a pia, a szex cseppet sem ritka, miközben a 12-es karikával ellátott reklámoktól óvjuk a gyerekek lelkét. Égbekiáltó ez a kétszínűség. Elvárunk, de nem adunk. Bírálunk, de magunk se vagyunk jobbak. A gyereket nem neveljük, mert fárasztó és unalmas. Közben meg ordítozunk mással, ha nem az van, amit mi akarunk.

De nem is értem, miért háborgok én, hiszen már 2 napja a nyári szünetem töltöm, senki nem bántott meg azzal, hogy úgy hiszi, az motivál, hogy nyár van, és a hivatástudatból ki tudom fizetni a számláim. Nincs igazam?