Nem, nem hiszem, hogy a világ régen jobb volt. Azt sem, hogy az emberek angyalok lettek volna. Mégis mintha gyakrabban fordultunk volna egymás felé, hogy meghallgassuk, vagy netán segítsünk egymást.  A barátságok beszélgetéseken, találkozásokon alapultak, a szomszédok nem gyűlölködtek folyamatosan és nem lesték, ki mikor kapcsolja be a fűnyírót vagy netán a porszívót.

Az az érzésem, mintha lesben állva várnánk, hogy végre rosszat mondhassunk valakiről. Erős kritikákat és meggondolatlan véleményeket fogalmazunk meg a nap minden percében, és komment-cunamiként lökjük magunkból a belénk szorult félelmet, irigységet és bizonytalanságot.

A hétköznapokban egyre gyakrabban fordul elő, hogy rosszul lévő emberen nem segítünk, minősítjük - biztos részeg, drogos vagy ki tudja, mi baja lehet -, és mi úgyse tehetünk semmit, majd más. Nem próbálunk meg belehelyezkedni a mások által megélt helyzetekbe, nem gondolunk egy lépéssel előre, mert túlságosan leköti a gondolatainkat valaki más. És ez a valaki mi vagyunk magunk. Önmagunk fontosságán nem tudunk, vagy nem akarunk túllépni. Fájdalmas látni, hogy az érdekérvényesítés milyen szintre jutott. Az ÉN mindenkor első és a legfontosabb, és nem lehet nem észrevenni, hogy nem vagyunk már tekintettel senki korára, lehetőségeire vagy épp nemére. Valóban csak annak jár az elismerés, aki utat tör magának és letarol mindenkit? Valóban úgy lehet csak előre jutni, ha átgázolunk másokon?

A mai világban csak tökéletesnek szabad lenni. A gyengeség elítélendő, de ugyanígy a szerénység vagy becsületesség. Aki kifelé jól kommunikál, arról elhisszük, hogy szerencsés és boldog. Hiába mondjuk, hogy a közösségi oldalak hamisak, mégis igyekszünk beállni a sorba és a boldogság illúziójával játszani bármilyen kép posztolásával, amely életünk rögzített hazug másodperce.  Semmi nem olyan fontos már, mint az, hogy mit gondolnak rólunk mások. És a képeken aligha lehet szomorúság, bánat, csalódás, kivéve, ha részvétet akarunk kicsikarni magunknak.

Hol az empátia mostanában? Vajon mivé lett az ember, aki nem tudja megérteni, hogy nem lehet minden helyzet tökéletes és boldog? Tilos lett öregedni, hízni és nem mosolyogni. Ma már nem kívánunk jó napot egymásnak, mert a jó az kevés. A nap legyen szép, ami annyit jelent, a külvilág felé mutassuk a nem létező arcunkat, életünket, nyaralásunkat.

Lassan elfelejtjük tanítani a gyerekeinket. Tanítani arra, hogy az öregek sokat tudnak, sokat tapasztaltak és fáradtabbak már. Elfelejtjük önmagunkat arra figyelmeztetni, hogy az élet valóban megváltozhat egy pillanat alatt, és lehetünk betegek, magányosak és magunkba fordulók, pedig pár éve ezt nem sejtettük. A most azonnal-embere nem képes elhinni, hogy a nap nemcsak neki süt, és nem miatta kel fel minden reggel. A bánat, a betegség, az egyedüllét a legtöbb embert nem kerüli el élete során, és ha belép az életünkbe, vajon ki lesz, aki majd átérzi a helyzetünket? Lesz-e valaki, aki a pénzünkön, talmi sikereinken túl is szeretni  akar bennünket?

Hol az empátia mostanában? Miért veszett ki sok emberből a segíteni akarás? Miért gondolják egyre többen, hogy a technika helyettesítheti az emberi kapcsolatokat? Ha betegek leszünk, elesettek és szívünkben is fáradtak, vajon melyik eszköz ül le mellénk? Melyik fogja a kezünk műtét előtt? Egyik sem, mi mégsem becsüljük meg egymást.

Nem, régen sem volt jobb az ember. Akkor is áskálódott, irigykedett és gonoszkodott, talán csak ennek mértéke változott meg. Nőtt.

A 20. század változásai csak technikai változást eredményeztek, méghozzá óriásiakat. A fejlődés megállíthatatlan, ám az emberi lélek nem tudja követni.

Csak mi, egyszerű halandók maradtunk a régiek. Háborúk jöttek, mentek, estek el százezrével, szenvedtek ártatlanok milliószámra, mégsem tanulunk semmiből. A történelem eseményei, a mindennapok egyszerű percei megmutatják, hogy az ember maradt a régi: kicsinyes, számító és gyűlölködő. Hiába látta, hogy mi a következménye az önzésnek, árulásnak és ítélkezésnek, továbbra sem képes másra. Pedig mindannyian ezen a bolygón élünk, még helyünk is van egyelőre és mind tudjuk, hogy innen csak üres kézzel távozhatunk.

Mi marad nekünk, ha semmit nem vagyunk képesek értékelni? A világ már csak ilyen, legyintenek erre sokan… A világ nem ilyen. Mi, emberek vagyunk ilyenek.