Ez a harmadik anyák napja, amelyen nem hívom fel. Nem mintha számított volna neki. Nem tartotta asz ünnepeket, nem érdekelte, milyen nap van. Így nem volt se szülinapunk, se karácsonyunk nagyon. Ez utóbbi, meg a katolikus ünnepek amúgy is sorvadoztak a nem katolikus Jugoszláviában. Volt, aki tartotta, aki úgy főzött, ahogy az ünnep megkívánta, de hivatalosan sose árasztott el bennünket Jézus születésének vagy feltámadásának ünnepe.

Csak évvel később gondoltam anyámra úgy, hogy volt élete előttem. Márpedig volt, ez biztos. Egy fonott hajú kislány képét őrzöm csak róla, ahol egy mező közepén nevet szégyenlősen. Sose kérdeztem, ki csinálta és mikor, mert az időben nem volt mindennapi egy ilyen fotó. Sok kérdést nem tettem fel neki. Most se tenném fel, ha itt lenne, mert vannak dolgok, amelyekről nem lehet beszélni. Ezek a kérdések belénk feszülnek, és azzal a magabiztossággal és nyíltsággal, amellyel a ma élők rendelkeznek, mi már sohase fogunk. Már nem fogom megtudni, hogy hány évesen volt szerelmes igazán, azt sem, mennyire félt, amikor nagyapám konyhakéssel kergette a családot az utcára. Csak elképzelem a szőke, fonatos kislányt, aki nem kapott sok szeretetet, mert a legkisebb lányként nem várták már a szegény családba. Azt sem tudom már meg, hogy vajon jött-e volna még utána valaki. Nagymamám híres volt az angyalcsinálásról és nem hiszem, hogy saját magánál nem próbálkozott bővérű nagyapám mellett.

Négyen voltak testvérek, és ebben a négyesben egy kivételével mindenki vedelte a pálinkát. És az a kivétel nem anyám volt. Ma már megkérdezném tőle, mi elől menekült az a kislány, akit nem szeretettek otthon, főleg nem az anyja, aki haszontalannak tartotta.

A mamától mindig féltem, mert erősen remegett a keze. Az idegtől, ahogy ő mondta. Nem tudtam, mitől ideges, de ha azt mondta, úgy volt. Magas, hajlott hátú, szikár asszony volt, és ha valami nem tetszett neki, görbebotjával odacsapott. Keveset voltam nála, mert mindig idegenül bánt velem. Hallottam, amint csúfnak nevez. Ezt egy hatéves füle már elraktározza. Ő volt az az asszony, aki anyámmal sem bánt különbül. Csak a fiait szerette kitüntetett figyelemmel.

Ha élne és valami csoda folytán volna elég bátorságom meg időgépem, megkérdezném a tizennyolc éves anyukámtól, ölelte, szerette-e őt igazán valaki. Merthogy ő volt szerelmes, az biztos. Kezdetben színészekbe, akik a mozivászonról nem lelépve is el tudták rabolni a szívét. Még őrzöm John Wayne és Tony Curtis képét, akiknek írt egy eldugott kis faluból Los Angelesbe egy lány. Egy ábrándos szőke lány, aki messziről szerette őket. És a legcsodálatosabb, hogy választ kapott. Nem söpörték le azzal, hogy Európa egyik porfészkébe kár a bélyegért. A magyarul írt sorokat meg vagy megértette valaki a magyarok alapította Hollywoodban vagy egyszerűen tudták, mit kér. Van ebben valami meghatóan szép, hiszen az ötvenes évek derekán hatalmas sztárokkal dolgozott a filmfőváros. Szerettem volna látni kipirult arcát, amikor átveszi a dedikált képeslapot, amelyen a valamikori legnagyobb westernhősök egyike sétál a kutyájával.

Évekkel a halála után, már nem haragszom anyámra. Egy életen át keseregtem szeretetlensége miatt. Gyászoltam magam, amiért nem tud elfogadni, nem simogat meg, nem ölelget. A halála kellett, hogy megengesztelődjek. Ma már tudom, hogy keménysége mögött a saját szomorúsága állt. Ha tehetném, megmondanám neki, ne haragudjon rám, amiért nem tudtam a szívéhez férkőzni.

Bennem már nincs keserűség. Régóta anya vagyok, és ha nehezen is ment, elfogadtam, hogy nem volt képes szeretni. Vagy csak annyira, amennyit én kevésnek éreztem.

Ezen a napon nem gyújtok gyertyát. Nem arra akarok emlékezni, hogy meghalt. Azt hiszem, a szüleink sose halnak meg bennünk. A belőlük jövő jó és rossz sem. Inkább csak megfakul. Inkább kikeresem a képét és megköszönöm, hogy a világra hozott, és általa élhetek meg minden napot. A mait is. Nőként, anyaként.