Minap arról beszélgettem valakivel, hogy vajon hogy lehet az, hogy gyerekként, kamaszként, vagy a felnőttkort alig átlépve hihetetlenül bátrak vagyunk. Merünk álmodni, merész döntéseket hozni, merünk olyasmibe vágni, amit 30 vagy 40 évesen már a gondolat kipattanásának a pillanatában elvetünk.

Gyerekként még tündérkirálylányok, énekesnők, új bolygókat meglátogató űrhajósok, felfedezők akarunk lenni és ezt olyan mély meggyőződéssel jelentjük ki, hogy a felnőttek a meghökkenéstől még megmosolyogni sem tudnak bennünket. Legfeljebb legyintenek, és azt gondolják, legyen ez az álmunk, majd elmúlik úgyis.

Fiatal felnőttként  sokkal bátrabban merünk kockáztatni, magunk mögött hagyni  a megszokott világunkat, elmenni messzire, külföldön boldogulni, merünk újat remélni. Úgy veszünk fel hitelt, hogy még a munkánk sem biztos, úgy lépünk ki arról az egyetemről, amelyre kínkeservesen bejutottunk, hogy azt mondjuk, köszönöm, elég volt. Merünk munkahelyeket cserélni, elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy kimondjuk, ha valami nem tetszik nekünk, akkor ideje ott hagyni. És ez lassan elmúlik….Ahogy az éveink. A bátorságunk, mint egy üres lufi száll az égen pár pillanatig, utána már csak a sárban láthatjuk és nem is ismerünk rá. Egyszerűen elkezdünk félni, már csak vágyakozunk az után, amit nagyon szerettünk volna elérni. Várunk, hátha csoda történik, és a lehetőség bekopogtat, de ha ez megtörténik, nem rohanunk ajtót nyitni, mert elkezdünk gondolkozni azon, hogy vajon jó lesz-e nekünk a változtatás.

Réges-régen, amikor még nem rágtuk agyon a problémáinkat, hirtelen döntöttünk. Nem volt bennünk félsz, hogy a holnap megsegít-e bennünket, hanem csak úgy hagytuk sodortatni magunkat az árral. Az idő, főleg a saját időnk múlásával már ezt nem merjük megtenni. Tele leszünk a mi lesz majd akkor, vajon megéri-e vagy képes vagyok-e rá kérdésekkel. Sokszor meg is erősíttetjük másokkal a félelmeinket. Az emberek igen nagy hányada örökös félelemben és gyávaságban éli le az életét. Panaszkodik, kesereg, gyűlölködik, de annyira erős gátakat rakott már maga köré az évek során, hogy nem képes lebontani őket.

Kisgyermekként még úgy tűnik, miénk a világ. Csak rajtunk múlik, hogy milyenné tesszük. Később már csak hátradőlve szemléljük életünk filmjét és azt gondoljuk, nem vagyunk már főszereplők. A saját életünk filmjének a statisztái leszünk, méghozzá várakozó, rosszul fizetett statisztái. Hogy lehet az, hogy ha pontosan tudjuk, hogy mit kellene tennünk, hogy jobban éljünk, hogy szebbek legyenek a napjaink, hogy sikeresebbek legyünk, nem teszünk érte semmit? Hogy lehet az, hogy a félelem életünk legerősebb érzésévé növi ki magát azáltal, hogy teret engedünk neki? Vajon miért félünk ennyire attól, amit nem ismerünk?

A csendes posvány biztonsága megnyugtat bennünket, pedig igazán nem is élünk, csak vagyunk. Lélegzünk, dobog a szívünk, járunk-kelünk, de maga az élet ennél több kell, hogy legyen.

Véges az időnk. Ha mennünk kell, menjünk, ha szeretnénk elhagyni a várost, mert csendes faluba vágyunk, hagyjuk el. Ha tyúkokat akarunk tartani a kert végében, ahol gyönyörű a pázsit, akkor legyen ott tyúkól! Ha jógaoktatók akarunk lenni 50 évesen, akkor tegyünk érte. Csak ne várjunk. Hadd legyen a kisfiúból felfedező, a kislányból ördöglovas, ha ez a vágya. Fel kell magunkban ébreszteni a régi bátor énünket, mert elaltattuk vagy 100 évre gyávaságból. Keltegessük, nem kell ide más csak elhatározás és akarat. Hiszen ez mindig is bennünk volt és bennünk is van. Merjünk a tükör előtt állva magunkat úgy szemlélni, hogy megtettünk mindent álmainkért. Nincs késő…Mondjon bárki bármit. A most a legjobb idő. A most pedig most van, nem holnap vagy holnapután.

Egyszóval: ébresztő!!!!!!