Szavainknak bűvös ereje van. Ezt régóta tudjuk, és napi szinten tapasztalhatjuk. A szavak felemelhetnek, szárnyakat is adhatnak, de le is húzhatnak irdatlan mélységbe. Egyszerűen nem vagyunk tisztában azzal, hogy mit tehetnek velünk a kimondott szavak.  Lehet egy mondat sértő, ütős, simogató, dicsérő.  Ez a sértés felér egy fizikai támadással.  A bőrünk alá férkőzik. A magyar nyelv igen beszédes, sokatmondó és különleges. A szavaink erejét néha a gyomrunkban is érezhetjük, mert olyan erős ütést mérnek ránk, hogy összerándulunk tőlük.

A családi, baráti vagy akár szerelmi kapcsolatokban is a verbális bántás szinte mindennapi. Olyan gyorsan mondjuk ki a gondolatainkat, hogy nem gondoljuk meg, mit is váltanak ki a másikból. Egy rakás olyan mondat hangzik el nap, mint nap a szánkból vagy netán kapjuk őket, mint egy céltábla a nyilat, hogy rutinszerűen észre sem veszünk. Az a hülye vagy, szerinted, te képes vagy rá, úgy sem fog sikerülni, mert mások is ezerszer próbálták, mit csinálsz, te idióta – kifejezések csak úgy röpködnek körülöttünk. Szavakkal bántalmazni, sértegetni, megalázni, becsmérelni nem csak személyesen lehet, de ma már egyre több ilyen szerepel az internetes fórumokon.

Az emberek egy része a névtelenség ködébe burkolva igen merész, közönséges vagy trágár módon ad hangot elégedetlenségének. Egy pillanatig sem gondolnak arra, hogy a célszemélyt ez miként érinti. Kimondani azt, ami bennünk van, sokszor előny. Sokszor faragatlanság. Sokan érzik úgy, hogy az őszinteség egyenlő a bátorsággal. De nem mindig…

Gyerekeink lelkét gyakran törhetjük össze egy-egy olyan mondattal, amik egy életre szóló sebet okoznak. Az egyik szülő dicsér, a másik rendre utasítja őt, és máris kész a káosz, amelyben a gyerek össze van zavarodva, mert nem érti, hogy ő most jól vagy rosszul csinált valamit. A kimondott szavak akkor fájnak a legjobban, ha szándékossággal párosulnak. Amikor pontosan tudjuk, hogy a cél a bántás, a fájdalomszerzés. Különösen attól a személytől, akiben a bizalmunk töretlen volt ez idáig. A bántó szavakat beépítjük az önértékelésünkbe és sokkal, de sokkal mélyebben elraktározódnak, mint ahogyan azt gondolnánk. Még olyasvalakitől is fájni tudnak a szavak, akiknek a véleményére keveset adunk. Arra gondolunk, miközben hallgatjuk a sértést, hogy talán van valami valóságalapja? Talán többet lát belőlünk, mint, amit mi eddig sejtettünk önmagunkról? Kiválthatja ez az önkritikánk fokozását és előbb-utóbb azt érezzük, hogy nem vagyunk elég jók még olyanoknak sem, akik alig ismernek bennünket.

Természetesen nem lehet mindig mindenki szavára adni, odafigyelni, de azért valljuk be őszintén, hogy a szavak nem mindig peregnek le úgy rólunk, ahogyan az hasznos lenne, vagy ahogyan szeretnénk. A szülők degradáló mondatai, a lefelé húzó kifejezések később a felnőtt élet során könnyen vezethetnek depresszióhoz. Az ilyen sérült lélek nehezen kapcsolódik egy másikhoz, mert mindig azt hiszi, hogy a tört tükör soha már nem lesz egész. Valószínűleg így is van. Bár nagyon sok munkával javítható ez az állapot.

De nem csak bennünket, hanem mi magunk is akarva, akaratlanul bántunk másokat. Természetesen az is nagyon fontos szerepet játszik, hogy mit mondunk, de az még inkább, hogy hogyan mondjuk. A nem jól megválasztott hangsúly olykor sértőbb, mint a mondanivalónk. Vajon valóban mindig, minden helyzetben szükség van őszinteségre? Vajon egy vicces keretbe öltöztetett bírálat fáj-e annyira, mintha direktben közölnénk valamit? Valószínűleg igen.

Lehet-e meg nem történtté tenni azt, ami kibukott a szánkon? Nem, semmiképp. Talán idővel elhalványodik a kimondott szó után maradt árnyék, de valószínűleg soha nem tűnik el.

A mai társadalomban egyre ritkábban fordul elő, hogy a szavainkat nagy dolgokra használjuk. Nem buzdítunk, lelkesítünk, nem indítunk el forradalmakat. Nem akarunk szépen, ízesen beszélni. Ez a törekvés kihalóban van. A fiatalok egyre kevésbé érzik annak szükségét, hogy valójában kimondják azt, amit gondolnak vagy éreznek, ehelyett ostoba kis jelekkel közlik, hogy örülnek, bánatosak vagy épp fergetegesen jó a kedvük. Mintha a szavak halálra lennének ítélve. Nem mögéjük rejtőzünk már, hanem egyre kevésbé használjuk őket. Nem esik jól a beszéd. Pedig egy-egy átbeszélgetett éjszaka, egy kiadós csevej után szinte felüdül a lelkünk. Sajnos, szinte erre egyre kevesebb az esély, mert a ma felnövő nemzedék már nem tartja elég fontosnak azt, hogy szavakkal is közölje a mondandóját.

Az írást beszédnek nevezi a ma felnövő Y és alfa generáció. Mindenféle rövidítésekkel megtűzdelve adja a másik tudtára az érzelmeit. Ez modern kor egyik vívmánya. Pedig a szavak valahol mélyen ott sorvadnak el bennünk, az életünkben, a mondanivalónkban, a barátságainkban és a szerelemben is. Lassan tűnik el a nyelvünk, porladnak el szólásaink, közmondásaink. Helyettük lesz a sztem, a vok, a h, a valszeg, az skh, a nm. Akinek meg van kedve haladni ezzel a korral, annak be kell állni sorba, mert lemaradni ma már nagyon ciki. Sztem. Nem,nem!!!!  A sorból kiállva: Szerintem!