Biztos nagyon sokan tapasztalják, hogy zsúfolt mindennapjainkban egyre többször kerülnek olyan helyzetbe, amikor beszólogatnak nekik. Ha nem halad a sor elég gyorsan, ha valaki nem elég figyelmes és nem indul el a lámpánál tizedmásodperc alatt, ha valaki nem úgy néz ki, ahogy mások elvárják, ha valaki nem azt teszi, amit a nagy többség szerint az elfogadott lenne…És sorolhatnám végtelenségig. A türelem ma már ritka erény. Egyszerűen azonnal kell minden. A reakció, a vágyak teljesülése, a kívánságok, gondolatok kitalálása

Mindenki megjegyzést tesz a másikra, legtöbbször félhangosan, de egyre több a merészebb, meggondolatlanabb ember, aki minden jóindulatot mellőzve bírál másokat. Eljutottunk oda, hogy kendőzetlenül kimondjuk a gonoszkodó gondolatainkat, nem kíméljük azokat, akik nálunk elesettebbek, gyámoltalanabbak vagy rászorulnának némi támogatásra. Az emberek frusztráltsága toronymagasra szökött fel és már a legkisebb sérelmet megélve a plafonig ugranak. Fogy a türelem és az elfogadás, az önmérséklet. Amit eddig jó tulajdonságnak éltünk meg, azt ma már jámbor bolondságnak gondolják sokan.

Van egy réteg, amely úgy érzi, hogy egy számára nem kedvező helyzetben csak az a megoldás, ha szájjal intézi el a problémát. Mocskolódó mondatokkal.

Gond nélkül ránk förmednek idegenek, ha olyasmit teszünk, ami őket zavarja. És egyre több dolog zavarja a ma emberét. Nem ebben a világban él, mert a virtuális tér beszippantotta, ezért a mozgólépcsőn, a zebrán, a járdán is nyomkodja a telefonját, közben ütközik, lökdösődik és méltatlankodik. A kínos helyzetekben sokan elnézést sem kérnek, NEM szégyellik magukat, nem hajlandók észrevenni, hogy tévedtek, hanem egyszerűen támadnak és ezt minősíthetetlen módon teszik. Tombol a harag, a sértettség az utakon, a tömegben, a szórakozóhelyeken és mindenhol, ahol több ember van, mint amennyit szeretnénk. Mintha elfogyna a tér körülöttünk.

A beszédstílus is hatalmas romláson ment át. Amikor egy művészettörténész az előadását azzal színesíti, hogy trágárul beszél, mert azt menőnek érzi hatvanévesen, akkor komoly gond van. Társadalmunk vagy mondjuk csak ki bátran, Magyarország egyre mocskosabb szájjal rendelkezik. Nem szeretek és nem is akarok általánosítani, de igen magas lett azoknak a száma, akik az önkifejezést csak káromkodásban tudják megvalósítani. Attól érzik magukat erősnek, magabiztosnak, hogy káromolnak istent, embert egyaránt, és elmondják, hogy mindenki béna, mocskos, és egyebek. Félelmetes érzés megtapasztalni azt, hogy senki semmilyen módon nem hajlandó tisztelni már a másikat. A tolerancia hiánya egyre többször torkollik agresszióba. És sokan erre is tanítják gyerekeiket. Ha bántanak, add vissza! Ha beléd rúgnak, tedd azt te is, hadd tudják meg, hogy te ki vagy, hogy veled nem packázhatnak.

Az elmúlt 20 év lassan, de biztosan kicserélte a társadalmat és eljuttatta egy olyan szintre, ahol az élet egy utcai közelharcra hasonlít: az utcán meglöknek, eléd tolakodnak, a boltban a bevásárlókocsit a sarkadra tolják…Ez csak azért hatalmas probléma, mert nagyon kevés ember áll meg és mondja azt, hogy elnézést, figyelmetlen volt. Nem sokan hajlandóak beismerni azt, hogy tévedtek, hogy tolakodóak, önzőek vagy nem tökéletesek. Ebből fakad a legtöbb konfliktus, és ha akad valaki, aki ezt szóvá meri tenni, akkor, jaj neki.

Talán olyan órákra is szükség lenne az iskolákban, amelyeken azt tanítjuk meg, hogy a gyerek nem egy és egyedül való a világban. Azt mutatjuk meg neki, hogy mindenki értékes valamiben, hogy az udvariasság nem egyenlő a butasággal. Csak ezen a szinten érdemes újra elkezdeni és tanítani azokat az alapokat, amelyek régen egyértelműbbek voltak. A felnőtteknek legalább ennyire szükségük lenne a tanulásra, mert olyan dolgokat felejtettek el az évek során, amelyek évezredeken át értékek voltak: az odafigyelést, a meghallgatást, a törődést, az igazmondást, a becsületet, a szeretet kimutatását, a türelmet, a szerénységet.

Erre nagyobb szükség lenne, mint egy új mobilra, tabletre vagy a párhuzamos dimenziók kutatására, bár ez utóbbi sem elhanyagolandó téma.