Ezekben a napokban, amikor az ősz végi köd is megfárad, van-e jogunk fohászkodni? Olyan reggeleken, amikor alig vonszoljuk ki hétfői kedvünket az ágyból, kérhetünk-e valami különlegeset? Szidjuk lusta énünket, pörölünk gyerekkel, korai fénnyel, fürdőszobai hajszálakkal, és nem érezzük, micsoda ereje van az életünknek. Pedig de sokan indulnak útnak olyanok, akik előző este még éltek, és alig hitték, hogy számukra nem létezhet új világosság.

 A fáradtság sárgolyókat gyúr ráncainkból és másokra dobáljuk mind, mert ők ugyanúgy nem hisznek a könnyű létben.

Szabad-e imával járulni a fentiek elé és kérni, ne feledkezzenek meg rólunk?  Hisz itt vagyunk, lélegzünk, olykor mosolygunk. Látjuk, hogy a nap elkezdődik velünk, de nélkülünk is. Nem lassul le a forgalom, ha mi köveket dobálunk. Nem állnak az út szélén bátor stopposok, hogy erőnk vizében megmerítkezzenek. Sehol egy eltévedt test, aki tőlünk vár vigaszt.

Mondhatjuk-e vég nélkül panaszainkat, mert feszítik mellkasunkat? Fel-felbugyognak, ám kitörni nem tudnak. Az üres tekintet, a közöny puha arca nem fogadja be mondandónkat. Mégis folydogál láthatatlan tintaszívek árnyékában.

Az utak szélén sáros levelek gyülekeznek. Novemberi varjak eszelős károgással hirdetik, hogy az övéké még ez az évszak.  Csak pár napig talán, de addig szétcsócsálják a haragvó szócsatákat, éles csőrrel vájnak annak húsába, aki kergetni merészeli őket. Nem adják könnyen a zárt kapujú örömöket. Azokra még várni kell és dörömbölni a fényesre koptatott december-kilincsen.

Minden és minden azt suttogja, várjunk. Tanuljuk meg a szavakat jónak szatyrába pakolni. Adjunk, dicsérjünk, szeressünk, és ne féljünk félni.

Hétköznap van, délutáni este. Adja hát tovább mindenki: nem szabad csendben üdvözölni a hideget! Elébe kell menni, megrázni és beborítani napsugár-köpennyel. Egyszerűen csak, mert még itt vagyunk. Vendégként az Élet-hotelben, ahonnét a törülközőt nem tudjuk sunyin kicsempészni, csak az olcsó samponjával hajat mosunk.

Kapjon hát mindenki könyörületet, simogatást és testbe olvadó ölelést. Nem azért, mert kiérdemelte, vagy mert a régit levetette és kinn foszlik a kuka szájában. Emberként embernek adja meg a Mindenható, amit nem gyakran szokott. Szürke hétköznapot, milliót, és szívvel teli ünnepet, számolatlant.