A Holocaust emléknapján nem arról szeretnék írni, amiről könyvek és cikkek ezrei születtek. Volt egy 20. század a maga csodálatos felfedezéseivel, találmányaival és kimondhatatlan borzalmaival. Éltek köztünk szörnyetegek, akik megúszták a felelősségre vonást, akiket a politika felmentett, akiket a nagyhatalmak felhasználtak céljaik elérése érdekében. Családok tűntek el egyik pillanatról a másikra, és akik maradtak, azok sem tudtak sokszor mit kezdeni a fájdalommal, az emlékezéssel vagy csak úgy a mindennapok lelkifurdalásával.

Maradtak és élniük kellett tovább, köszönni azoknak, akik elárulták, feladták őket, akik nem segítettek, mert féltették a saját életüket vagy egyszerűen nem vettek tudomást a szenvedésről.  

Ma a 21. században sokan felháborodnak azon, miért kell erről még mindig ennyit beszélni. Elmúlt, megtörtént, túlélő is alig van már. Halottak a hősök, halottak az áldozatok és bűnösök is. Egyszer valaki azt mondta, hogy a Holocaust szörnyűsége abban rejlik sok más minden mellett, hogy precedenst teremtett. Megmutatta az emberiségnek, hogy mit képes megtenni egy eszme, egy hit nevében. A haláltáborok szörnyűségei rávilágítottak a tényre, hogy a háborúk, a kegyetlenkedés nem a letűnt korok sajátja, hanem az emberiség véráramának szerves része, és ha kell, ha van rá lehetőség, akkor az emberből kilép a gonosz.

  A kegyetlenkedés és annak mindennemű válfaja mindig is része volt a történelemnek. De addig nem igazán hittük el, amíg testközelbe nem került. Olvastunk róla, maradtak feljegyzések kínzásmódokról, háborús borzalmakról, de csak ködös múltban.

Aztán jött valaki, aki felébresztette az emberek egy csoportjában a förtelmet. Nem csak azok váltak gonosszá, akikről azt hittük, mindenre képesek, hanem azok is, akik köztünk éltek, dolgoztak, mosolyogtak a boltban, a parkban kutyasétáltatás közben kezet nyújtottak és köszöntek, ha arra megláttak.

Olyan emberek fordultak ki magukból, akik előzőleg talán szerettek, adakoztak, segítettek. A háború és a hatalom szörnyeteget csinált belőlük.

 És a mai napon, Auschwitz felszabadításának 75.évfordulóján felmerül a kérdés. Tanultunk a bűnökből? Vajon előfordulhat-e még egyszer hasonló? Nem lehet tagadni az igent. Gondoljunk csak a 90-es évek Boszniájára, amikor Jugoszlávia szétesett és a szerbek erőszakot erőszakra halmoztak. Voltak táborok és kínzások? Igen. Voltak erőszakot, kegyetlenségeket elkövető katonák és civilek? A válasz halkan és ordítva is igen!

Nem, nem kell kilépnünk Európából ahhoz, hogy megértsük, lássuk, az emberiség nem tud változni.  A kurd lelkek elmesélhetnék, ahogy százezrek szívükben viszik tovább a sok értelmetlen halál bélyegét.

Alig egy éve végigjártam Auschwitz barakkjainak egy részét. Beszélni róla soha nem jelenti ugyanazt, mint érezni a fájdalmat a levegőben. Márpedig ott vágni lehetett. Látni a rengeteg gyerekcipőt, a levágott hajat, a mérhetetlen emberi pusztítást, csak azért, mert valaki más, mint mi. Mert a hatalom mindenekfelett áll. Mert a pénz az isten.

Igen, beszélni kell róla. Milliók haltak meg, akik emberek voltak, zsidók, cigányok a rendszer ellenségei, lengyelek és homoszexuálisok. Emberek voltak, akik csak azért lettek hamuvá pokoli szenvedések után, mert valakik ezt így látták jónak.

És ma mások vagyunk? Vajon képesek lennénk hasonlókra? Vajon baráti társaságokban, ahol nem hallja más, kimondunk-e olyan ítéletet, amit soha nem szabadna? Vajon gyűlölködünk-e nap, mint nap ezerszer és emlegetjük mások vallását, származását?

A választ mind tudjuk. Félelmetes, hogy mennyire nem lesz más az emberiség, ha elfelejti a szenvedést.

Ha behunyom a szemem, előttem van a piros ruhás kislány a Schindler listájából. Nincs, akinek ne remegne meg a lába, ha a filmben feltűnik. De jó lenne hinni, ha ma nem engednénk meg senkinek, hogy ilyen kislányok ne érjék meg a felnőttkort, mert élnek olyanok, akik képesek halálra ítélni őket.

És emlékezni kell! Mindig. Nem csak a 2. világháború rémségeiről, hanem mindarról, amit elkövetett ember ember ellen. Képesnek kell lennünk a változtatásra, mert e nélkül pusztulásra ítéltetett mindenki.

Merjünk hinni? Istenem, merjünk! Bízzunk, és ha bármi is történik vagy történne, maradjunk meg jóknak e földre szállt pokolban.