Amikor azt olvasom a neten, hogy a világon van már olyan ország, ahol iskolai tananyag az empátiára nevelés, akkor örülök. Nagyon. Nem ezer százalékosan, de akkor is hatalmas lépcső ez. Ez az ország sajnos nem mi vagyunk.

Egyfelől ott van az iskola, amelytől mindenki elvár. Sokat, sokszor, természetellenes módon is.   Az emberek jó része azt hiszi, hogy azon a helyen, azon az épületen belül megoldhatók azok a problémák, amelyek nem 6-7 éves korban kezdődtek, hanem igen korán, gyakorlatilag a családon belül. A szülők erős bírálattal jelzik a pedagógusok felé elégedetlenségüket és elvárásaikat is. Viszont nem nyújtanak cserébe elismerést, köszönetet. Szerencsére vannak kivételek. Nélkülük nem lehetne tovább dolgozni. Mégis egyre gyakoribb a támadás és most nem a fizikai oldalra gondolok, inkább a becsmérlésre, minősítésre és a gyerek előtt kimondott nem túl pozitív minősítésre.

Mégis a legtöbben azt gondolják, hogy az iskolai nevelés, amelynek nagy részét az oktatásnak kellene kitennie, megoldhatja azokat a gondokat, amelyekkel a családban nem akarnak szembesülni.

  Az empátia nem a közösségben kezdődik. A hétköznapok szerves része. Gyakorlatilag az élet egyik mozgatórugója. A közösségekben csak gyakrabban van mód a kifejezésükre. Ha a családban a gyerek nem tapasztalja meg, hogy nagyon fontos a mások érzéseire, reakcióira, tetteire úgy reagálni, hogy azzal ne minősítsünk, ne csak bíráljunk, akkor később igen nehéz ettől eltekinteni.

   Nemcsak abból áll az empátia, hogy átadjuk a helyünket a buszon az időseknek vagy a terhes nőknek, mert látjuk, hogy jól esne nekik, hanem abból is, hogy megpróbáljuk átérezni a szavaink és tetteink súlyát. Nagyon hosszú folyamat telik el addig, amíg a gyerek ráébred az egyszerű tényre, hogy nem ő a világ közepe. Nehéz tapasztalás ez. De ha segítünk neki, ha cselekedeteinkkel, szavainkkal úgy viszonyulunk a környezetünkhöz, hogy a gyerek észreveheti, fontos a másik is,értékes a kevésbé tökéletes,  akkor lassan megtanulja értékelni és elfogadni a külvilágot. Pontosan ez az egyik olyan dolog, amiben az elmúlt 1-2 évtizedben óriásit változott a társadalom. Rossz irányba.  A Valósítsd meg önmagad, Élj a mának, Mert megérdemeljük mondatok talán nem azt jelentik, amit mi érteni akarunk.

Igen, nagyon fontos, hogy legyen céljaink, hogy haladjunk előre, hogy az ambícióink ne fulladjanak bele a kezdetek mocsarába, de ez nem jelent felhívást arra, hogy mindenkit letaroljunk, bíráljunk vagy bántsunk. Az Élj a mának szállóige nem arra buzdít, hogy úgy élj, mintha nem lenne holnap, és ezért erőnek erejével taposs el mindenkit, hanem csak annyit akarna sugallni, hogy használd ki a lehetőségeid, találd meg a saját boldogságod. De ne azon az áron, hogy másokat földbe döngölsz.

   Ha gyerekeinknek azt mutatjuk meg, hogy igenis lehet a sorban hátrébb állni, van értelme a várakozásnak, a vágyakozásnak, hogy a kívánságaink nem teljesülnek azonnal, mégsem kell felrobbannunk, akkor sokat tettünk.

 Ha megértetjük, hogy nem vagyunk egyformák, és vannak nálunk jobbak, szebbek, esendőbbek, gyengébbek, sérültebbek és ezt el kell fogadni, mert két egyforma hópehely sincs, akkor a gyerek nem veszíti el a felnőttekbe vetett hitét. Megtanulja, hogy hibázni természetes és nem baj, ha nem vagyunk azonosak, hiszen a fűszálak sem nőnek egyformára a mezőn.

  Az óvoda és az iskola e téren bőségesen kiegészítheti a nevelést. Egy osztályban, egy csoportban ahol a gyerek számtalan olyan szituációval találkozik, amelyben meg kell tanulnia az elfogadást, a másik helyzetébe való beleérzés képességét, nagyon nagy segítség lehet az otthonról hozott minta.  A gyerekek naponta találkoznak olyan helyzetekkel, amelyekben nincsenek otthon. Nekünk, felnőtteknek, szülőknek, pedagógusoknak és mindenki másnak kell olyan példát mutatnunk, amelyből a gyerek megérti és elfogadja a különbözőséget, ha rájön, hogy nem mindenki egyformán reagál bizonyos mondatokra, helyzetekre. Ez hosszú és összetett folyamat.

  Az utóbbi évek során a tapasztalat azt mutatja, hogy egyre kevesebben tanítják gyerekeiket empátiára, mivel ők sem képesek rá, így lassan kialakul az a helyzet, amiben most élünk. Azok szenvednek a legjobban, akik nem törtetők, akikben maradt még lelki finomság, akik nem akarják ökölharcra biztatni a gyerekeiket, akik megpróbálják megérteni, hogy az erőszak világa nem vezet jóra. Ők valóban nem értik meg a fennálló viszonyokat. Ők a valódi sérültjei a mai oktatási rendszernek. Így lesz egyre több erőszakos gyerek, egyre több agresszív felnőtt, aki gyűlölködik, háborog és odacsap az első adandó alkalommal.

Összegezve csak annyit mondhatok újra meg újra: a családból indul ki minden. A család a mag, amely ilyen-olyan földbe vettetett el. A mi hazánkban, a mi társadalmunkban most ilyen a termőföld…Ezzel kell gazdálkodnunk, mert más egyelőre nem adatik meg.