Csak pár napja zuhant ránk ez a teher. Ha sima otthoni gyakorlásra vagy együtt tanulásra gondolunk, akkor is gyakran összeugrik a gyomrunk. A tanítás, okítás nem véletlenül munka és nem véletlenül kíván hozzáértést, ahogy ezt eddig is gondolhattuk volna. Sokan máshogy látták, most megtapaszthatják 2-3 gyerek esetében.

  Nincs olyan szülő, aki ne tapasztalta volna, milyen nehéz a gyereket rávenni a gyakorlásra. Vagy nyűgös, vagy dacos, fáradt, nincs kedve és elege is van, mert tanult eleget délelőtt vagy egész héten. Sok gyerek egyszerűen nem fogadja el a szülő útmutatását, irányítását. Úgy érzi, a szülő nem tanár, ne is legyen az, és eléri különböző módszerekkel a sztrájkot, értsd nyafogás, hiszti és egyszerű munkamegtagadás. Ma igen kevés gyerek érez belső motivációt. A szülő tehetetlen, kiabál, érzi, hogy semmire sem megy, ez még jobban feldühíti. Ilyenkor vagy hagyja az egészet, vagy erőszakkal szerez érvényt akaratának.

Ha elengedi a problémát, győz a gyerek és ő, mint szülő rosszabb teljesítmény esetén lelkifurdalást érez: nem tett meg mindent. Ha ordítozik, parancsolgat, és az íróasztalhoz kényszeríti a gyereket, akkor sem biztos, hogy eredményt ér el. Ha nem akar, úgysem tanul.

Eközben sérül a szülő és a gyerek közötti bizalmi kapcsolat. Rossz hangulat telepszik a családra, és el kell gondolkodni, mi a fontosabb: a tanulási eredmények vagy a szeretetteljes viszony.

   Most viszont kényszerhelyzet alakult ki. Hirtelen minden iskola bombázni kezdi a szülőket ismeretlen feladatokkal, akik amúgy is feszültek, tele vannak az elkövetkező hetek, hónapok létbizonytalanságának terhével. És sokan dolgoznak is. nem szórakozásból.

Az eddigi szlogen, hogy a gyerek ne üljön folyton a gép vagy tablet előtt, most hirtelen mintha érvényét vesztette volna. Pedig a több, kevesebb.

Feltételezzük annak lehetőségét, hogy a gyerek a tanév végéig egy betűt sem fog tanulni, egy számolást sem fog testközelből látni. Vajon akkor csatornatöltelék lesz belőle? Tömeges elbutulásra számíthatunk?

Aligha hiszem. Nagyon jó lenne megérteni magasabb szinteken is, hogy a szülőktől nem várható el, hogy most dupla üzemmódban működjenek. Az sem, hogy az általuk rég elfeledett, sokszor felesleges tananyagot számon kérjék csemetéiktől. Nem képesek rá.

El kellene engedni a számonkérést, az osztályozást és meg kellene érteni, hogy ez a két és fél hónap másféle eredményességet hozhat, mint eddig.

Jó lenne elfogadni, hogy a megváltozott körülmények, megváltozott helyzetet eredményeznek. Talán nem a virtuális ének vagy testnevelés most a legfontosabb. De nem is a feladat-cunami.

A fennálló hihetetlenül sokrétű helyzetet talán fordíthatnánk a magunk javára. Így:

Beszélgessünk, olvassunk meséket, vitassuk meg az élet nagy dolgait, esetleg főzzünk közösen, színezzünk, kirakózzunk, ha pedig minden unalmassá lenne, akkor malmozzunk vagy játsszunk szójátékot. Ehhez persze kell egyfajta könnyedség, hogy ne legyen a nyomás rajtunk a teljesítés miatt.

   És ha most nem jönnek a jegyek úgy sorjában és nem lesznek dolgozatok, felelés vagy házi olvasmány, akkor vajon összedől a világ?

  Biztos vagyok benne, hogy nem. Talán lesz helyette egy odafigyelő szülő, aki még nem zöldült bele a három gyereke kívánságaiba, aki túléli a vírus után az otthoni csatamezőt és rájön arra, hogy hű, de nem könnyű pedagógusnak lenni 25 fős osztályban nap, mint nap.

Mindenkit türelemre és észszerűségre biztatnék. Ezen is túl leszünk!