A szörnyeteg pedagógusok kora?

Amikor egy neves lap online oldalán az ember ráfut egy olyan cikkre, amelyben a tanítók munkáját egyszerű módon vérengzésnek nevezi a cikk írója, akkor hirtelen megdöbben. Vajon erre mi szükség van? Miért jó ez a feszültségkeltés, ez a pedagógusok elleni hangolás?  Természetesen a kommentelők sem kímélik az iskolákban dolgozókat.

A cikk témája az volt, hogy a kegyetlen és gaz tanítók fekete pontokat adnak az elsős gyerekeknek, megalázzák őket és így veszik el a tanulástól a kedvüket. Kezdjük ezzel!

Sok pedagógust ismerek. Vannak köztük jók, rosszabbak, ahogy minden szakmában. Vannak fáradtak, kiégettek, de olyanok is, akik szívük-lelkük beleadják a munkába, sőt saját pénzből díszítenek, ajándékoznak. Aki a mai világban, aki a pályán marad, az biztosan nem a pénzért teszi.

Már alig akad valaki, aki szívből tanítani akarna. Nem, nemcsak a pénz miatt. Megbecsültséget és elismertséget nem kap, sőt nap, mint nap támadják, beleszólnak a munkájába és elvárják, hogy mindehhez jó képet vágjon.

Elvárják, hogy a pedagógus legyen kedves, álljon mindig rendelkezésre, okvetlenül motiváljon, legyen tyúkanyó, ne kiabáljon, mindig dicsérjen, és ha valaki rossz, ami uram bocsá’ előfordul, akkor találja meg azt a módszert, amivel nem aláz meg, nem teszi tönkre a gyerek lelkivilágát és mindezek mellett hatásos is.

 Természetesen eszébe se jusson szólni, hogy keveset keres, mert akkor megemlítik neki a nyári szünetet, meg egyéb szüneteket. Ezek a szünetek csak kifelé tűnnek soknak, nem miatta alakultak így. Nem ő kérte, hogy nyáron hat hete legyen, a három hónapról egyszerűen senki nem akarja megérteni, hogy szó sincs. Július elsejéig benn kell lennie az iskolában és augusztus közepén megint.

A társadalom azt szeretné, hogy ezerféle módon tartozzon felelősséggel a gyerekekért, tanítson, neveljen, mert ez a dolga. Mindezért azonban semmit nem ad. A média azt sugallja, hogy a pedagógus kegyetlen, elfelejti, hogy pszichológiát is tanult. Csak azt nem veszi figyelembe, hogy a való élet egészen más, mint, amit az internet sugall. Mert világunkban mindenki elvár. Követel és odamondogat, ha nem kerül előtérbe a gyereke, vagy netán nem ájulnak el az iskolástól.

Lássuk csak: adva van egy osztály, ahol 25-30 gyerek éli a mindennapjait. Különbözőek, különböző képességekkel és a legnagyobb hazugság azt hirdetni, hogy mindenre képesek. Nem, vannak képességek, készségek, amelyek nem fejleszthetők csak egy bizonyos fokig. A szülőnek természetesen nem könnyű elfogadni, hogy a gyerekük nem mindenben kiváló, pedig ez lehetetlen. Kevesen keresik önmagukban a hibát, mert az fájdalmas. Ehelyett lehet hibáztatni az iskolát, a környezetet, a pedagógusokat és más gyerekeket.

Az adott osztályban manapság az integrálás révén akad ADHD-s, BTMN-es bőven, SNI-s, sőt erősen beszédhibás is. Sokszor megesik, hogy ezek a gyerekek a maguk világában élik a napokat. Nem maradnak csendben, verekednek, kiabálnak, kukorékolnak és folyamatosan zavarják a többieket, a tanulást. Nehezen halad így a többi, és még nehezebben éli meg, hogy folyton rá kell szólni a bekiabálóra, vagy tűrnie kell, hogy lökdösik, rugdossák és egyebek. Tagadhatatlanul sok konfliktust kell megélnie annak is, aki nem „problémás”, de mostanában ők valamiért nem számítanak. A pedagógus pedig igyekszik értékelni, dicsérni, fegyelmezni és valahogyan tanítani. Semmi nincs a kezében már, mert ha fekete pontot ad, akkor ő egy szörnyeteg, ha nem ad, és hagyja, hogy elszabaduljon a pokol, akkor meg nem érti a szakmáját.

Ember legyen a talpán, aki meg tudja oldani azt, hogy huszonpár gyerek haladjon, ne verekedjen, ne szekálja egymást és ne gúnyolódjon. És ekkor még nem említettem az esetleg lopást, a láthatatlan bántásokat és a kinyomozhatatlan verekedéseket.

Az említett cikk alatt a kommentelők azt kérdezik, minek megy pedagógusnak az ilyen? Azért, mert nem erre készült. Azért, mert hitt abban, hogy valami jót tehet, hogy taníthat, és netán szereti a gyerekeket. Nem, az egyetemen senki nem készíti fel arra, hogy őt is meg fogják alázni, hogy a szülők esetleg megfenyegetik, vagy közlik vele, hogy nem értékelik a munkáját, mert az ő gyerekük kiválóbb, mint azt a tanító valaha is gondolná.

Senki nem mondja az egyetemen, hogy mennyire nehéz kezelni a gyerekek kritikáit, akik az idők során megtanulták a felnőttektől, hogy be lehet szólni bárkinek. Ezért bántják egymást, véleményt mondanak mindenről, ami nem tartozik rájuk és mernek sértegetni, megalázni másokat, persze a társaikat is.

Végtelenül könnyű azt mondani, hogy tudta a pedagógus, mire számíthat. Nem, nem tudta. Ilyen mértékben és ilyen módon semmiképp. És mindezek mellett a média azt harsogja, megint fizetésemelést kapnak.

Arról, hogy ez bekövetkezik-e valaha, sose szól a fáma, de arra, hogy a társadalmat megossza, kiváló. Arról sincs később szó, hogy az emelés mértéke pl. 1.5 %! Persze erről nem beszélnek, de arról igen, hogy a pedagógus hangos, követelőző és mindig elégedetlen.

Minden társadalom alapjainak az oktatáson és egészségügyön kellene nyugodnia. Ha az lenne a cél, hogy egészséges lelkű, okos gyerekeket neveljünk, akkor biztosan ebbe fektetnének sok pénzt. Az egészségügy sosem látott mélységben senyved, már elfelejtettük, milyen volt a Covid alatt.

A pedagógusokat meg lehet szidni, nem kerül semmibe. Pedig ha megértenénk, mennyire fontos lenne, hogy a gyerekek jó alapokról, biztos tudással jussanak el a munkahelyekre, valószínűleg más lenne a helyzet.

Nem, a pedagógus nem szörnyeteg.

Ha valaki tud olyan módszert, amely szerint féken lehet tartani egy komplett osztályt, és soha nem kerül szó kiabálásra, vagy fekete pontok kiosztására, jelezze.

A tanító nem első szóra kiabál. Kér, figyelmeztet, de amikor a gyerek semmibe veszi, akkor nem tud mit tenni. Vagy ne tegyen semmit? Akkor hogy várható el az eredményesség?

Jó lenne eldönteni már végre, hogy mit is akarunk igazán.

 Ha valaki nem tapasztalta, ugyan menjen már be egy osztályba, ahol több, mint húsz öntudatos gyerek szeretne érvényesülni különböző módon. Magyarázza el nekik, hogy nem mindegyikük a világ közepe, de ezt úgy, hogy egyikük se sérüljön lelkileg.

A világ nem egy rózsaszín buborék, amelyben ülnek a gyerekek és csillogó szemmel várják, hogy a tudást a fejükbe töltsék természetesen minden erőfeszítés nélkül. Minden egyes tevékenység örömmel és kudarccal is járhat. Ennek elviselését kell megtanítani, hogy később ne omoljanak össze, ha majd a nagybetűs életben kemény dolgok érik őket.

Sajnos mindig lesznek jó és kevésbé jó élmények. Egy közösségben ez természetes, gondoljunk csak a munkahelyeinkre. Ritkán szabják a dolgokat a mi igényeinkhez.  Elvétve kapunk azonos jutalmat, vagy dicséretet. Hamis világ az, amelyben azt próbáljuk elhitetni a gyerekekkel, hogy minden szép és ő tökéletes.

Lehet otthon valóban az, és legyen is, de iskolában, munkahelyen már nem azonos szabályok érvényesek.

Szeretném hinni, hogy egyszer értéke lesz a tanításnak. Szeretném remélni, hogy lesz majd olyan időszak, amelytől a becsületes munka számítani fog. Abban is jó lenne bízni, ha a 21. század társadalma elfogadná, hogy szabad és lehet hibázni, de azt hazudni, hogy minden jó és tökéletes, egyszerűen önbecsapás. Ez vonatkozik a gyerekekre és felnőttekre is.

Addig meg maradnak a cseppet sem egyszerű hétköznapok.

És mielőtt valaki azt mondaná, negatív vagyok, no meg kiégett, csak szólok, hogy téved,  egyszerűen csak realista, és nem hunyom be a szemem, mert az kényelmesebb.