A nőből vagyok, szeretek vásárolni című örök szlogent valószínűleg minden második ház bejáratára ki lehetne szegezni szép nagy szeggel és jól olvasható feliratban. Mert szeretünk, nagyon szeretünk. Költekezni meg pláne. Erőn felül, gyakran és feleslegesen. Nincs az a ruhamennyiség, ami elég lenne. Én például egyszerűen még nem mondtam ki azt a mondatot, amit szerintem a legtöbb nő sem, hogy túl sok ruhám van…Jó, jó, kimondtam, de nem gondoltam komolyan. Olyan, hogy elég ruha egyszerűen nincs. Kis szekrény, kevés hely, na az van. Azaz pontosan az nincs.

 Vásárolni mindig lehet, mindig akad egy kis eldugott üzlet, mindig előkerül egy barátnő, kolléganő akinek isteni, új cucca van, s persze nagyon olcsón vette, mert talált egy turit valahol a város eddig nem létező sarkában. Ilyenkor a sárga irigység kezd felkúszni az agyunkban, hogy na ne már, ilyen nincs, én tegnap vettem hatszor annyiért egy vacak kis szoknyát, ami tegnap még gyönyörűnek tűnt, drágának meg tegnap sem, erre ma a szoknya valamiért lesilányult a barátnő, kolléganő tizedannyi áras csodaszép szoknyája mellett. És még az anyaga is ezerszer jobb. Annak, amit ő vett természetesen.

 Ha meg titkon bevalljuk, mert a kínzó gondolat is tud émelyítően édes lenni, hogy neki sokkal jobban áll, mint nekünk, mert jobbak a lábai, kerekebb a feneke, akkor vége a világnak.  Ezért inkább, amikor befejezi a lelkes beszámolót arról a nyamvadt szoknyáról és a még nyamvadtabb turiról, akkor csak kedves, beleérző tekintettel megkérdezzük tőle, hogy: édesem, fáradt vagy? Erre megdöbbent arccal ránk néz, lehervad róla a lelkesedés, és rögtön tudja, hogy vacakul néz ki, szürkés a bőre, karikás a szeme vagy ezeregy más problémát talál, pedig mi csak a lelkesedését törtük meg egy jól irányzott oldalvágással. Csípőn aluli ütésünk, ami most merő képzavar, célhoz ért azonnal, mert kevés olyan nő van, aki vissza merne tüzelni erre a kérdésre. Tudjuk, hogy nyerünk. Bár ez nem olyan jó érzés, mint reméltük, de ez nem látszódhat rajtunk.

Pár évvel ezelőtt, amikor még nem volt ilyen turi-lavina az országban, akkor nem is tudtunk, szinte semmit a second hand ruhákról. Pontosabban csak annyit, hogy valaki levetett rongya lehet, az meg nekünk nem kell, mert önérzetesek vagyunk, van büszkeségünk. Ahogy megjelentek az első turkálók a nagy ládáikkal, amik tele voltak büdös, szöszös, nem túl jó állapotban lévő ruhákkal, igazolva is láttuk az elképzeléseinket. Mindezek mellett ki szeret derékig benne lenni egy hatalmas dobozban, ahol a ruháknak olyan jellegzetes a szaga, az összevisszaság is riasztónak tűnt?  Persze, ha akadt egy-egy jó darab, akkor annak a másik végét biztosan húzta már valaki. Kellemetlen helyzet volt. Ehhez még az is párosult, hogy turiban vásárolni szánalmas tettnek látszott. Akinek nincs pénze bolti cuccra, ne vegyen, de mások megunt holmijában ne parádézzon, hallottam magam körül ezt oly sokszor. Így hosszú ideig elkerültem minden olyan üzletet, ami szeretett volna becsábítani olcsó áraival, kilóra árult külföldi ruháival. Akárki akármit mondott, büszkén gondoltam arra, hogy engem nem szippantott be ez az új őrület, mert nekem van tartásom, van büszkeségem, de akinek nincs, az menjen csak, keresgéljen a koszos, használt ruhák, kiselejtezett táskák, cipők között.

Aztán ahogy múlt az idő, valami megváltozott. De erről bővebben később, minthogy arról is, hogy a fene nagy büszkeségem, tartásom ebben témában hogy s mint veszett el vagy tűnt el a süllyesztőben.