Egy kellemes péntek délutánon azzal hívtak fel, hogy segítsek ruhát választani egy esküvőre. No, nem menyasszonyit, ami nagy kihívás lett volna, hanem örömanyának megfelelőt. Akkor még nem sejtettem, hogy ez talán még nagyobb feladat.

A menyasszony jó esetben fiatal lány, aki gőzerővel fogyókúrázott az elmúlt fél évben, aki még levegőt is alig mer venni a ruhapróbákon, aki érzi, tudja, hogy élete nagy napján bármi is lesz rajta, ő szép lesz, mert mindenki rá fókuszál, mindenki csodálni fogja, aznap a nap is miatta süt szebben. És milyen igaza van. Ettől a belső ragyogástól fog fényleni, mert elhiszi magáról azt, amit a hétköznapok tükrében látva oly ritkán, hogy ő gyönyörű és különleges, egyedi és megismételhetetlen.

De az örömanya –státusz egészen más. Ez már nem a fiatal lány dicsfényével beragyogott kor. Vannak plusz kilók, plusz ráncok és az évek kitörölhetetlen nyomokat hagytak a bőrön, hajon és a lélek törékeny palettáján. Az örömanya bár lehet vidám, örvendezhet a lánya esküvőjének, lopott, magányos pillanatokban, amikor senki nem várja el tőle a kötelező vidámságot, végig éli azt, hogy nem ő lesz a főszereplő, talán még a mellékszereplők között sem lesz túl előkelő helyen.

Ezzel a tudattal kell elindulni ruhát választani. Követelmények: a ruha legyen elegáns, de ne konzervatív, legyen jól szabott, előnyös, nem látszódjanak ki a kis hurkák deréktájon, fedje a kart, amelyen már kis integető háj köszön vissza a tékozló időnek. Ne legyen sötét, mert az öregít, de túl világos sem, mert az ma a menyasszony színe. Nem lehet túl hosszú, mert alacsony nő lévén összenyomja a delikvenst, de túl rövid sem, mert az nem illik, hiszen a jó láb kiváltsága, ha már a sors ezt meghagyta, ma nem mutogatásra való. Ma csak kis mellékszereplőként kell mérsékelten ragyogni életed filmjének ki tudja hányadik filmkockáján.

A kiválasztott üzlet a kisváros központjában van. Az eladók megszokták már a fura kívánságokat a még furább vásárlóktól. Amikor elkezdjük a mustrát, ötletem sincs, mi lehetne a megfelelő. Próbálok úgy segíteni, hogy ne tukmáljam rá a saját ízlésemet, ami persze nem könnyű. Közben figyelem, ahogy jönnek be a nők, mindegyiküket unott férfi kíséri, amelyik meg nem az, az eljátssza az érdeklődőt, de látom, ahogy lopva kiles a kirakat üvegén és sóhajt egyet. Tudja, hogy rabságba került, nem menekülhet. Legalább  két olyan óra vár rá, ahol minimum 30-szor hallja majd azt a rémisztő kérdést, hogy na, szerinted milyen? És nem tud válaszolni…Már a harmadik után nem is veszi észre a változást, nem ez volt rajta az előbb is? Ja, hogy az egy árnyalattal világosabb volt? Tényleg…Ki gondolná? Azt sem vette észre, hogy a minta ugyanaz, de ezt a családi béke érdekében nem mondhatja ki. Kinek kell három nap sértődés, meg a te nem figyelsz rám már egyáltalán-kezdetű kirohanás. Inkább megadóan bólogat. Lesi a nő arcát kétségbeesetten és próbálja kitalálni, hogy az milyen választ vár tőle.

Ahogy keresgélünk, figyelek. Nézem, ahogy gömbölyded nők próbálják beleerőszakolni magukat a finom kis rucikba, az eladó mosolyog, a cipzár feszül, de fenn van. Nem is rossz, hangzik el, majd egy blézer segít eltakarni, amit el kell. Nem és nem veszik észre, hogy a ruha kicsi, előnytelen. Az eladó magas, szőke és 36-os a mérete. Elképesztően frusztráló, hogy a rajta lévő ruha is megtalálható a boltban és hogy mennyire jól áll neki.

Válogatunk, próbálunk, tiltakozunk, majd újabb próbák következnek. Túl világos, túl hosszú, túl előnytelen, túl egyszerű, túl csicsás, túl konzervatív. És végre megjön a befutó darab. A szerintem befutó. Mert az örömanya nem repdes. Nem tudja, miben szeretné jól érezni magát, de amit eddig próbált, azok közül egyikben sem sikerült. Ekkor jön a külső ráhatás. Részemről, az eladók részéről. Remekül illik a bőréhez, nem feszül, mutatós, nem kirívó, de nem is egy szürke verébhez hasonlító. Két és fél órája játsszuk a semelyik sem én vagyok-játékot, amikor én már a feladás szélére kerülök, akkor dönt az örömanya. Belenyugodott, hogy ez marad neki. Már a fejében nem a saját esküvője jár. A válogatás, a tükörrel való percenkénti szembesülés a próbafülke borzalmas fényében megtörte az akaratát. Megvesszük. A cipő, a táska szinte gyerekjáték ezek után.

Kijövünk fáradtan, elcsigázottan. Merje azt mondani valaki, hogy a vásárlás mennyország!

Együnk egy fagyit, javasolja az áldozat. Így is teszünk, legalább ennyi öröme legyen ebben a napban.