Egy hete még vadul csomagoltam, most meg itthon írok. Ez is jó érzés, de készülődni, indulni még jobb.

Nyaralás alatt legtöbbször elengedik magukat az emberek, de most nem a jó értelemben vett felszabadultságra gondolok. Inkább az evésre vagy ruházatra. Együnk, amennyi belénk fér, mert hát kifizettük, s nehogy már ott maradjon. Ezért van az, hogy az all inclusive utazások végén sok honfitársunk nem csak egy kiadós gyomorrontással, hanem jópár felesleges kilóval tér haza. Mert hát eszünk, kényelmesben vagyunk, a strandról fürdőruhában, egyszál fecskealsóban besétálunk a szálloda éttermébe, azaz a férfiak, akik lazák, könnyedek és nem vívnak harcot a kilókkal. Így a fecskealsó és a többi a has jótékony takarásában alig látszik. A nők szemérmesebbek, beburkolják magukat valami áttetsző lepelbe és azt képzelik, hogy akkor rendben is van az éttermi illem.

Most, hogy várt Velence, Milánó, eldöntöttem, hogy ha lehet, még jobban figyelem a divatot. Nehéz volt a turisták közt igazi olaszra lelni, de nem lehetetlen küldetés. A férfiak sármosak, mosolygósak, nem híztak el, a legtöbbjük hétköznapian elegáns, legyen 20 éves vagy éppen 60. Van bennük valami természetes ösztön, ami hozzásegíti őket ahhoz, hogy öltönyben a biciklin, mert, hogy sokan azzal járnak, se nézzenek ki úgy, mintha csak a sarki közértbe ugrottak volna le sörért.

A nők csinosak, hangosak, szemtelenek, talán nincs meg bennük az a kellem, ami a francia nőkben, de magabiztosak, és ez sugárzik róluk. Ez sokszor még a kinézetet is túlszárnyalja.

És ekkor, mint a villámcsapás, úgy érkezett a mindennapjaimba Milánó.  A város nyüzsgő,  lüktető, lendületes.  A Dóm mellett, ahol szinte csak turista álldogál, elsétált egy jól öltözött meleg pár szemmel láthatólag kivételes összhangban. Az egyikük cipője biztos, hogy nem háromjegyű számért várt a gazdájára.

Iszonyatos tömeg hullámzott mindenhol. Szombat délután, hatalmas leárazás lévén mintha Pesten százszoros Glamour napok lettek volna. Mindenkinél papírtáska volt, arcukon az elégedett mosoly, hiszen vásároltak, és a vásárlás mennyei élmény, mondjon bárki bármit. Sorban jöttek a jobbnál jobb márkák, Gucci, Versace, Zara…Ez utóbbi a megfizethető kategória, gondoltam, huh, itt érdemes vizsgálódni. Az üzlet hatalmas volt, úgy nézett ki, mint egy csatatér. Mindenhol üveges tekintetű nők, férfiak, akik hipnotikus tekintettel nézték a ruhákat, szoknyákat, nadrágokat, blézereket. A földön nagy rakás ruha hevert a vállfák alatt, a sarkokban, a próbafülkékben. Csak átgázoltak rajtuk és törtettek a következő kiválasztott darabhoz, mert leárazás volt és ennek a szónak varázsosabb jelentése van így a nyári hónapokban, mint bármi másnak. Talán egy fogyókúrás csodaszer okozhatna még ekkora eufóriát. Csak álltam a lépcső tetején és azon igyekeztem, hogy engem semmiképpen se szippantson be ez az őrület, hiszen józan vagyok, nem vásárolhatok, a fogadalmam is köt, de akkor egy piros, fodros ujjú kabát hívogatni kezdett. Az a piros volt, amire azt mondjuk, hogy hű, ez valóban piros. Szerintem nem is lépkedtem, hanem egyszerűen odarepültem hozzá. Megfogtam, megtapogattam, puha, finom anyaga volt, olyan szép volt, mint a megvalósult álom. És persze benne volt az is, hogy nekem Milánóból hozott kabát kell. Megsimogattam lassan, óvatosan, mint egy érzékeny hangszert, majd felvettem. A tömeghipnózis engem is beszippantott. Nem láttam, nem hallottam.

Aztán mégis megtörtént a tragédia.  Á, nem a méret, nem  is az ár, nem a fogadalom, a jaj, nem vehetek semmit-fájás, hanem a józan valóság. Rosszul állt. Egyszerűen és tömören. Pocsékul néztem ki benne. Először még jött a nem hiszem-el érzés, de aztán a tükör hozzásegített, hogy kinyíljon a szemem. ROSSZUL ÁLLT!

Szétnéztem bekómált tekintettel  és arra gondoltam, na, ez volt az ébresztő. Fejbekólintott a valóság. Kiszédelegtem a fullasztó üzletből a még fullasztóbb emberek közül, s végignéztem az utcán, ahol még élénkebben hullámzott a tömeg. A tömeg, amely nem is emberi lényekből állt, hanem csak zombivásárlókból, nem törődött semmi mással, csak azzal, hogy vihessen egy papírtáskát, vagy kettőt, legyen benne bármi is, mégis azt érezhesse, hogy vásárolt.

Felemeltem a fejem, elmosolyodtam, megigazítottam a vállamon a kistáskám és büszkén gondoltam arra, hogy nem lettem zombi, élek, vagyok, és talán én vagyok az egyetlen ebben a városban, aki NEM vett semmit.