Különböző kutatások bizonyították már sokszor, hogy igen gyakran nem mondunk igazat. Naponta kb.70 hazugság hagyja el a szánkat és ebben benne vannak az elhallgatások is. Ha naponta ez a szám 70, akkor szorozzuk be 365-tel és már az évi hazugságaink száma igen sok lesz, nem beszélve egy élet összességének hazugságairól.

Miért hazudunk? Sok okból kifolyólag: kényelemből, önzésből, türelmetlenségből, unalomból, lustaságból, kegyeletből és még sorolhatnám. Hazudni egyszerűen jó. Sokszor biztonságosabb, mint igazat mondani. Azért is hazudunk, mert látjuk, hogy ezt várják tőlünk.

Sokszor szajkózzuk, kiírjuk „csodás” idézetekben a közösségi oldalakra, hogy milyen szép az őszinteség, és hogy mennyire más lenne a világ, ha ki mernénk mondani mindent, amit igaznak hiszünk. Már ez is hazugság. Az igazságot csak akkor szeretjük, ha kedvez nekünk, ha dicsérő, ha elismerő, ha nem kritikus, ha hízeleg. Menekülünk az igazság elől. Ha miénk lenne Hófehérke tükre, s ha minden nap arra kérnénk, hogy mondja meg az igazat nekünk akár csak a külsőnkről, nem lenne hosszú életű az a tükör. Nem tudjuk felvállalni az igazsággal járó kellemetlen helyzeteket. Ehhez nem vagyunk elég felnőttek, nem vagyunk elég bátrak sem. Az igazat, a valót nem biztos, hogy irigyelnék mások. Ezért még jobban kell lódítanunk, még több mosolygós képet feltenni a face-re, még harsányabban kell kikiáltani a világba, hogy ide figyeljetek emberek, nekem isteni az életem. A hazugságot sokan lájkolják. Ami persze újabb hazugság.

A leggyakoribb kérdés, amivel találkozunk a mindennapokban, az a hogy vagy? Persze kényelemből,  vagy mert nem tartozik a másikra, mert nem őszinte a kérdező, mert nem is figyel ránk, nem mondjuk meg neki, hogy pocsékul vagyunk. Ha jól vagyunk, azt is gyanakodva figyelik az emberek, de ha rosszul, attól egyenesen menekülnek. Nem kell más gondja, nem kell más nyűgje, vigye a keresztjét ő maga, s különben sincs időnk holmi gondokat a vállunkra venni, van nekünk is elég.

Ha kedveskedni akarunk egy nőnek, elég azt hazudni neki, hogy jé, fogytál! Azonnal szeretni fog bennünket, persze előtte tiltakozik egy keveset, de az arcán jóleső mosollyal nyugtázza a tényt, hogy biztosan így van, ha már mondjuk. Rögtön közli, hogy bezzeg a párja nem vette észre az erőfeszítéseit, nem látja, hogy mennyit küzd a kilókkal, de mi, a kedvesek, a szemfülesek, azonnal láttuk. Ezek után nem lehet azt mondani, hogy bocs édes, csak jókedvre akartalak deríteni, így nem mondhattam azt, hogy máskor vegyél fel nagyobb farmert, mert kibuggyansz belőle.

Nagyon nagy bajunk van az őszinteséggel. Utáljuk, mint egy levetett, használt rongyot. Mert fájdalmas, mert döf, mert sért. Mindig arra hivatkozunk, hogy bezzeg a kisgyerek mer őszinte lenni. Igen, megmondja, hogy utálom Mari nénit, mert büdös a szája és ne adjon puszit, de ha ezt Mari néni előtt mondja, megszidjuk. Megtanítjuk már jó korán, hogy a tapintat álcája mögé bújva még véletlenül se mondja ki, amit gondol. Megtanítjuk, ha megtanítjuk, viselkedni, mert a hazugág a viselkedés magasiskolája. Habár a tanítás ma már nem annyira jellemző, mert manapság már nem szólunk rá a gyerekünkre, mert akkor a gyerek lelke sérül. Legalábbis ettől rettegünk.  De ez egy másik blog témája.

A kapcsolatainkban sem merünk őszintének lenni. Pontosan a fentiek miatt. Nem elvárható már ez a tulajdonság. Hazudjuk magunknak, hogy rendben van az, ha nem becsülnek, nem tisztelnek, ha semmibe vesznek, mert biztosan nem érdemlünk többet. Legtöbbet és legjobban önmagunknak hazudunk. Csodálatos képességünk van arra, hogy bebizonyítsuk magunknak és a külvilágnak, hogy rendben vagyunk, szeretve vagyunk, a gyerekeink tökéletesek, a házunk, a kertünk ragyogó és mi ebben az idillben az amerikai kertvárosi háziasszonyokat megszégyenítő boldogságban leledzünk.

Miért hazudunk ekkorát? Félelemből. Iszonyatosan kis porszemnek érezzük magunkat a világban, és valahogyan fenn kell maradni, mielőtt jön a nagy utcaseprés. Ezért kifelé mutatjuk a csodálatosan megtervezett életünket, szűkölve bizonygatjuk, hogy nem csapnak be bennünket nap, mint nap, hogy nem vagyunk megcsalva, megalázva….

Félünk, reszketünk attól, hogy megvalljuk az igazat önmagunknak. Talán azt, hogy nem éltünk, hogy boldogtalanok vagyunk, hogy évek óta egy helyben topogunk, hogy a főnökünk minden nap aláz bennünket, hogy a gyerekünk élete nem úgy alakul, ahogy szeretnénk, vagy ahogy elterveztük. És múlnak az évek, és tudjuk, hogy a miénk sem alakult úgy, de gyávaságból, rémületből hazudunk.

Most hazudjam, hogy tudom a megoldást, hogy tudom, mi lenne a fontos az Életnek nevezett játékban? Igen, tudom. Vagy hazudok? Ki tudja? Hazudni jó, kifizetődő. Ahogy most is.