Legtöbbször a gondolataink örvényként kavarognak a fejünkben. Nem adnak megnyugvást, nem okoznak örömöt, sem bánatot, csak úgy vannak. Akkor kelnének életre, ha kimondanánk őket. Nehéz ám szavakba foglalni az érzéseinket. Nehéz úgy közölni mással,azt, amit érzünk,  ahogy szeretnénk. A szándékaink sokszor nem tükrözik vissza a kimondott szó természetét.

Attól is félünk, hogy szavaink nem érnek célba vagy célt tévesztenek. Sokszor érezzük azt, hogy nem lelünk meghallgatásra, mert sokan csak úgy tesznek, mintha meghallgatnának bennünket, miközben alig várják, hogy levegőt vegyünk és ránk zúdíthassák saját mondanivalójukat. Nincs türelmünk a hallgatáshoz, annyira fontosnak érezzük mondandónkat. Sokszor nem is azért beszélünk vagy beszélgetünk, mert meghallgatásra, vigasztaló szavakra vágyunk, hanem csak azért, hogy kimondjuk azt, ami nyomaszt bennünket.  Nagyon keveseknek adatik meg egy olyan csodálatos társ, szülő, barát, aki valóban tud hallgatni. Venni tudja a rezdülésünket, aki nem akar jótanáccsal ellátni bennünket, aki nem okoskodik, nem példálózik másokkal, egyszerűen csak csendben figyel ránk. Ez a hallgatás művészete, amelyben nem vagyunk igazán jártasak. Kapkodunk, türelmetlenkedünk, osztjuk az észt és nem vesszük észre, hogy a másik mire vágyik. Ez nem más, mint egy adag önzés, méghozzá jókora adag. Ezért nem kell a szomszédba mennünk.

Zakatoló, lüktető gondolatai gyerekeinknek is vannak ebben a felfordult, üres világban. De legtöbbször rájuk sem figyelünk, ezért is mondják el nehezen a bennünk rejlő mondatokat. Mi pedig nem faggatjuk őket, mert sokkal egyszerűbb megkérdezni azt, hogy mi volt az ebéd, meg mi történet a suliban, mint kivárni, hogy a gyerek azt mondja, rossz a kedvem, mert megbántottak. Ha szomorú, ha hallgatag, inkább betegségre gyanakszunk vagy veszünk neki egy cuki apróságot, ezzel is lekicsinyeljük a problémáját. Mert a szavait is meg akarjuk vásárolni, mint mindent. Megváltjuk semmitmondó édességgel vagy apró kütyümütyüvel, amivel ellesz egy ideig, miközben mi azon rágódhatunk, ami minket érint. Valljuk be őszintén, elég régen hallgattuk meg a gyerekünket úgy szívvel-lélekkel, teljes odafigyeléssel!

Ugyanígy vagyunk a párkapcsolatokban. Emlékezzünk vissza, hogy a kezdet kezdetén a másik élete, mondanivalója feneketlen kút volt, amiből merítettünk megállás nélkül. És nem teltünk be vele. Ittuk a szavait, csodáltuk, ámultunk, nevettünk mindenen. A másik meg attól ámult el, hogy a szemünkben látta a csodálatot, tehát az egóját simogattuk rendesen. Aztán lassan kiapadt a kút. Már nem volt érdekes minden történet, már nem hallottuk meg a panaszait, kéréseit felénk. Nem is vettük észre, hogy észrevétlenül lehámoztuk róla a figyelmünk köpenyét.  De a másik rájött, hogy a szemünkben lassan elveszítette fontosságát.  Az idő múlásával már úgy ért haza a munkából, hogy hallgatott, fáradtságra hivatkozva nem beszélt, vagy csak félig-meddig hallgatta azt, amit zúdítottunk rá….

És ezek után kezdünk eltávolodni. Jönnek a mindennapi és nem mindennapi gondok, s ekkor akarjuk megbeszélni. De már nem megy. Mert ameddig minden gördült volna előre, addig nem toltuk. A szekér megállt, hiába lökdössük, hiába taszigáljuk, a végén csak azt érjük el, hogy felborul….

Amennyire bennünk van a kétségbeesett kiáltás, hogy hallgass meg, kérlek, beszélgessünk, annyira a másikban is benne volt, de mi nem vettük észre. Pedig próbálkozott. De mi épp altattuk a gyereket, a kedvenc sorozatunkat néztük és lepisszegtük őt, vagy épp nem volt kedvünk semmiféle munkahelyi kínt hallgatni, ezért laposakat pislogva ásítoztunk.…

A baj meg jött….Nem észrevétlenül…Kopogott az ajtón és mi beengedtük. Elnémultunk a házasságban, elnémultunk amellett, akit szerettünk. Pedig van megoldás…Kimondani azt, ami bennünk motoszkál…Meggondolva, ésszerűen, nem ostobán. És meghallgatni a másikat. Tekintettel, némán, csendben, ha kell odabújva, átölelve, hogy tudja, ott vagyunk neki. Mindig.

Legyünk ott a másik életében, ha fontos a számunkra. Akár a gyerekünkről, akár a társunkról, barátunkról van szó. Ne csak a sajátunkban létezzünk.

Ehhez a kapcsolódáshoz kívánok sok erőt és kitartást. Meg fogjuk tapasztalni a szavak erejét…Az elhallgatott és a kimondott szavakét egyaránt.