2017. nov 05.

Nővé válni....Mikor és hogyan?

írta: Hildaságok
Nővé válni....Mikor és hogyan?

Egyik nap valaki ennek témakörét küldte el nekem inspirációként. Azóta ezer emlék tolong a gondolataimban. A mai felfordult, kicsavarodott világunkban egészen máshogyan állunk ehhez a kérdéshez. Tele vagyunk felvilágosító könyvekkel, anyagokkal, az internet is százfelől bombáz bennünket, nőket, anyákat, hogy hogyan is csináljuk ezt, hogyan is tanítsuk meg lányainkat a női szerepben érvényesülni, hogyan is bontakoztassuk ki a női mivoltukat. Valahogy mégsem vagyok meggyőződve arról, hogy ezt most sokkal jobban csinálnánk, vagy hogy eredményesebb lenne, mert bár sok a segítség, ez mind technikai, de az érzelmi megközelítés nem sokat változott az évtizedek során.

Vajon van-e olyan emlékünk, amikor először nőnek hittük magunkat? Melyik életkorban volt? Egészen kislányként? Tipegtünk anyukánk cipőjében úgy, hogy tapsikoltunk az örömtől? Kislánynak öltöztettek bennünket attól fogva, hogy látszottak rajtunk a külső jegyek?

Arra emlékszem, hogy soha nem lehetett hosszú hajam. Anyukámnak sem volt. Félévente elvitt a fodrászhoz, Jolihoz, aki az egyetlen fodrász volt a faluban. Bementünk a szegényes kis szalonba, amit akkor csodavilágnak láttam. Nézegettem a piros műbőr foteleket, a hatalmas tükröket, a furcsa burák alatt száradó néniket, akik lelkesen csevegtek, de mire annak érzése, hogy valami különleges helyen vagyok, hiszen a dauervíz illata betöltött mindent, és mindenki más volt, mint ahogy megszoktam, anyukám lenyomott a székre, s jött Joli, akinek csak egyetlen szót mondott instrukcióként: fiúsra. Ez azt jelentette, hogy nagyon rövidre kellett vágni. Aztán még oldalra fésülte, kicsit még le is nyomkodta, hogy még jobban lapuljon a fejemre. Ahogy készen lettem, felvettem a vastag keretes barna szemüvegemet, s vége is volt a varázslatnak. Menni kellett, huss nőiesség…Mégis szerettem oda járni.

Hogy miért nem tiltakoztam, amikor már nagyobb lettem? Erre ma is nehezen tudok válaszolni. Nehéz ezt megmagyarázni úgy, hogy a 21. században mindent elérhet egy gyerek hisztivel és sikítozással, amikor a szülők félnek a saját gyermeküktől, nem is mernek vele ellenkezni, nemhogy rászólni. Én akkor nem gondoltam ellenkezésre. Véleményem is csak jóval később lett. Akkor természetes volt, hogy amit a szüleim tesznek, mondanak, akarnak, az úgy van jól. Fel sem merült bennem, hogy ez másképp is lehetne. Hosszú, hosszú éveknek kellett ahhoz elmúlni, amíg rájöttem arra, hogy kimondhatom, amit gondolok, s talán nem származik belőle hátrányom.

 Ma szinte lehetetlen helyzet lenne az, amiben valaha éltünk…Nem mondom, hogy az jó volt, vagy helyes volt mindenkor, mert nem volt az. De a szüleink még mertek felelősséget vállalni azért, ahogy döntöttek, mertek ellentmondani a gyerekeiknek, volt bátorságuk nem kikérni a gyerekük véleményét, mert szentül hitték, hogy a felnőttnek több a tapasztalata, több a rálátása a világra és nem tesznek rosszat azzal, ha toporzékoló gyereküket leszerelik. Merték a konfliktust felvállalni, rászóltak, ha kellett, mert a helyes viselkedés tanulható, ha megtanítják.

Ha kisgyerekként anyukámra gondolok, akkor most az villan eszembe, hogy ő sem volt nőies, csak ritkán. Nadrágban járt, nem csinosan, hiszen az otthoni munkákhoz az nem lett volna praktikus. Rövid volt a haja, mert az könnyen kezelhető volt, így persze az enyém is, hiszen nem kellett fonogatni vagy szalagokat tenni bele. A hiúságot fél kézzel lenyomta a praktikum.

Nem volt szó arról soha otthon, hogy ki milyen nőies,vagy, hogy ki a férfi, ki a nő.  Egyenrangúság volt, de ez csak a tehervállalásban mutatkozott meg. Ha valaki a környezetünkben csinosabb volt a megszokottnál, inkább negatív jelzőkkel illették. Rásütötték, hogy kelleti magát, ahelyett, hogy dolgozna tisztességgel. Nőnek lenni nem volt különösebb erény régebben…

Innen folytatom….

Szólj hozzá