2017. nov 19.

Hűséggel önmagamhoz

írta: Hildaságok
Hűséggel önmagamhoz

Életünk egészen kezdeti szakaszától arra tanítottak bennünket, hogy törődjünk másokkal, hogy próbáljunk segíteni, odafigyelni másokra, tekintettel lenni a gondjaikra, az érzelmeikre, a reakcióikra. Velem együtt felnőtt egy olyan generáció, akiket erre az értékekre szocializáltak. Csak zárójelben teszem hozzá, hogy még él egy ilyen réteg, de pár év múlva, ennek a blognak nem lesz értelme, mert ma már senki nem akar másra figyelni, nem is létezik az önös érdekekein kívül más, csak én, a világ közepe, akinek meg kell valósítani a vágyait. Most azonnal.

 De ha visszakanyarodom egy nagy lendülettel a kiinduláshoz, akkor a jelenbe érek.

 Egy napon, talán még nem későn, arra ébredtem, hogy ebben a nagy Terézanyaságban, ahol éltem, amiben tocsogtam önmagamat néha vállon veregetve, hogy hű, de stramm csaj vagyok, rájöttem, hogy elvesztettem valamit útközben. Mert csak adtam, adtam, ugrottam, ha hívtak, hagytam magamból darabokat tépni, s mindezek mellett azt hittem, hogy ez nekem is jó. Pedig ez nem volt más, mint egy erős megfelelési kényszer, hogy jobbnak lássanak, mert én magamról nem hittem el, hogy az vagyok, örökös külső bizonyságra vágytam. Így mindenkit magam elé helyeztem. Nem találtam meg azt az egyensúlyt, ami helyreállította volna a belső békémet. Azt hittem, ha segítek, ha ott vagyok, ahol szükség van rám, ahol szavaimmal, tetteimmel, részvétemmel megoldhatom más gondjait, akkor jót teszek. Vagy legfőképpen azt gondoltam, hogy én is jó vagyok. De ez nem így történt…Jöttek-mentek az emberek, s csak téptek egy cetlit rongyos sorsruhámból, és máris mentek tovább. Ez egyre jobban fáj, de még mindig nem tanultam meg, hogy a saját életemben nem lehetek második. Hosszú folyamat volt az, s még tart is, amíg a saját szívem hangjára tudtam figyelni és tudok ma is. Megértettem azt, hogy másokra is csak akkor tudok jól figyelni, ha már magamra is megtanulok.

Nehezen fogadtam el azt, hogy nemet kell mondani olyan helyzetekre, amelyek nem engem szolgálnak. Hiszen hűséget elsősorban önmagunknak kell fogadni. Persze a bűntudat még most is mardos néha, mert nemet mondtam valamire, de már tudom, hogy vannak pillanatok, amit kötelezően csak önmagunkkal lehet és szabad megélni. Az emberek nem kérnek a végtelen segítésből. Ha bajban vannak, ha fáj nekik egy élethelyzet, szívesen találnak meg másokat, hogy rájuk zúdítsák. De soha egyetlen egy problémát helyettünk nem tudott megoldani senki. Soha helyettünk nem érezte senki a fájdalmat, a bánatot, a keserűséget. De ha már itt tartunk, a jót, az örömöt sem. A legtöbb ember nagyon szereti hallatni a saját történetét. Képes órákon át ecsetelni szenvedésének minden momentumát, részvétet vár, meghallgatást, bólogatást. De amikor feláll a gödörből, amikor a nap szebben kezd rá sütni, akkor már nem szeret arra gondolni, hogy volt valaki, aki látta őt a padlón fetrengeni. Látta őt érzelmileg kiszolgáltatottan, vagy a titkait kiteregetve. Ilyenkor elfordulnak, elmenekülnek vagy megerősödve szembefordulnak azzal, aki mellettük volt és közlik, hogy már nincs szükségük rá. Persze nem ezekkel a szavakkal, mert ennyire nem lesznek bátrak és öntudatosak, hanem valami álindokkal, hamis magyarázatokkal válnak köddé.

Minden pillanat, amit megélhetek, átélhetek, úgy van jól, ahogy van. Rajtam múlik, hogy a hasznomra fordítom-e vagy sem. Az, hogy értékes vagyok-e, nem más tükre mutatja meg, hanem az enyém, a saját gondolataim, mert nem függhetek az élet minden sodró percében mások gondolataitól, örömétől vagy épp hangulatának bármely fázisától.

Lehet, hogy ez a változás nem tetszetős mindenki számára, de nem is kell annak lennie. Aki eddig szeretett, aki eddig mellettem volt, ezután sem megy el….Aki meg eddig sem, azért meg nem kár.

Így a tükör elé merek állni bármikor és azt látom, aki vagyok, és nem pedig azt, aki másoknak megfelelne.

 

 

Szólj hozzá