Elképesztően erős érzés a féltékenység. Kevés dolog rombol jobban belülről. Kevés olyan háború van, ami akkora pusztítást tud okozni a párkapcsolatban, mint féltékenynek lenni. Ezt az érzést lehet tagadni, elfojtani, de olyan, mint a szunnyadó vulkán, és nem a gyengébbik fajtából, hanem igazi szupervulkán, aminek kitörése után kő kövön nem marad. Nagyon erős méreg, lassan terjed, megmételyez és gyakorlatilag nincs ellenszere. Hihetetlen károkra képes egy kapcsolaton belül, olyanokra, amiket a szavainkkal és tetteinkkel okozunk, s javítani alig lehet rajtuk.

Sokszor azt hisszük, hogy szeretetből vagyunk féltékenyek, sőt még huncutságot is vélünk felfedezni benne, mert ha féltékenyek ránk, akkor szeretnek. Ez nem igaz. Ha a másik nem örül az én örömömnek, nem örül a sikeremnek, annak, hogy másokkal is jól érzem magam, akkor ez nem lehet a szeretet kifejezése. Azaz lehet, de ez a rosszul szeretés, amelyben a félelem dominál. És persze fordítva is igaz, mert, ha mi lessük árgus szemekkel, hogy egy pasis este után, amit talán csak annak mondott párunk, szerintünk persze, milyen arccal jön haza, akkor már nem a tobzódó szerelmet érezzük a zsigereinkben, hanem a kínt, hogy nélkülünk is jó lehet neki. Régen levegőt is alig tudott venni, ha nem voltunk karnyújtásnyira, most meg sugárzó tekintettel esik haza éjjel kettőkor és lelkesen mesél vagy, ami még rosszabb, hallgat. Persze, tudjuk mi az eszünkkel, hogy nem köthetjük kis pórázzal a bokánkhoz, bár de jó is lenne. A birtoklási vágy és a félelem elegye nagyon mérgező kotyvalék. Amink van, megtartani igyekszünk. Nem tudjuk elfogadni, hogy a legfontosabb dolgokért nem lehet kinyújtani a karunkat és megtartani a tenyerünkön…A legértékesebb dolgok nem birtokolhatók, vagy csak a szívünk egy-egy rekeszében és ott is lehet, hogy csak rövid ideig. Ezért is kellene a szívünket nap, mint nap díszbe öltöztetni, hogy az öröm, a szeretet, a jóindulat, a kedvesség, a figyelem, a törődés örömmel lakjék benne. Ehelyett gyakran nyitogatjuk a fiókokat és cserélgetjük a tartalmukat. Ilyenkor ver tanyát ott a bánat, a gyanakvás, a keserűség…

Hihetetlen módon tudunk kombinálni, lesni a másikat, vagy egyszerűen történeteket gyártani arról, hogy mennyire nem vagyunk elég jók. A legtöbb ember az önbecsülés olyan mélypontján van, hogy egy jó szóért a koldustól is elfogadna alamizsnát. Pedig egyszerűen csak azt kellene megértenünk és elfogadnunk, hogy vannak dolgok, amelyek nem véglegesek. Bármennyire fáj, de a mai kapcsolatok sem azok. Nincs holtomiglan-holtodiglan csak elvétve. Ha féltékenyek vagyunk, ha szánalmas módon leskelődünk az után, akit szeretünk, ha belenézünk az üzeneteibe, azzal az ő viselkedésén, hozzáállásán nem változtatunk, de önmagunk iránt undort fogunk érezni bizonyos idő elteltével. Nevetségessé válunk, keserűvé és szánandóvá. Ha bizonyítékokat találunk, az is rossz, ha meg nem, hanem csak gyártani kezdjük a képzelt meséinket, akkor meg azért. Rossz ez mindenhogy.

Innen folytatom…Mert nem csak ilyesféle féltékenység van, de az egy másik blog témája lesz.