Ma reggel újra vándorbotot foghatunk a kezünkbe és elindulhatunk. Lassan, baktatva kell nekikezdenünk ennek, hogy a lelkünknek legyen ideje megszokni az újat. Valójában semmi nem lett új, hiszen a nap ugyanúgy kelt fel, ugyanazok vannak a szívünkben, akik tegnap. Ugyanolyan az arcunk, a hajunk, a testünk, mint tavaly. (bár ezen  sokan vitatkoznának a tegnapi kiadós buli után) És mégis azt hisszük, hogy meg kell(ene) változnunk.  Ezen a napon, itt január 1-én még hazudhatjuk magunknak azt, hogy ha lefogyunk, ha kevesebbet panaszkodunk, ha gyakrabban járunk sportolni, ha kevesebbet nyomkodjuk a telefonunkat, akkor minden más lesz. Még meggyőződéssel vallhatjuk, bár eddig minden fogadalmunkat megszegtük, hogy most nem így lesz. Mert valamilyen csoda folytán erősek lettünk, bátrak, elszántak. Tegnap óta…

 Ma (de csakis ma!) még sikerülhet meggyőzni pár embert, de csak olyanokat, akik nem ismernek eléggé bennünket, hogy mától minden más lesz! Még vigyoroghatunk harciasan a csokira, kenyérre, tésztára, és tolhatjuk félre laza, nagyképű mozdulattal ezeket, és remélhetjük, hogy majd a velük való harcból diadalmasan kerülünk ki. A cigarettát is eldobhatjuk ma, mert elseje van, és hihetjük, hogy a főnökünk előtt merünk majd azok az oroszlánok lenni holnaptól, akikben most  még elbújt a kiscica.

A fogadalmak nagy terheket tesznek ránk. Mihelyt megszegjük őket, márpedig meg fogjuk előbb-utóbb, szembesítenek önmagunk gyengeségeivel. Azzal, hogy újra meg újra elbukunk. Nem szabadna kitenni magunkat ennek. Nem szabadna bántani a bennünk lakó cicát, ha éppen cica és nem tud oroszlán lenni.

Legmerészebben azt kellene megfogadni, hogy szeretni fogjuk önmagunkat. Hogy ezután nem félünk szeretni és a szeretetet elfogadni. Azt kellene ünnepélyes megígérni, hogy jobbak leszünk önmagunkkal és másokkal szemben. Nem panaszkodunk, nem nyavalygunk és a pletyka édes borzongását kerülni fogjuk. Ha tükörben nézünk, nem sütjük majd le a tekintetünket, mert itt-ott több a háj rajtunk, és nem engedjük, hogy fájjon annak tudata, bármilyen bután is hangozzék, hogy nem leszünk soha modellek már. Szentül meg kellene ígérnünk, hogy nem figyeljük és listázzuk párunk gyengeségeit, hanem megpróbáljuk elfogadással, humorral és nagy-nagy szeretettel kezelni. Nem ítélkezünk azonnal, hanem a problémák mélyét is igyekszünk a jövőben meglátni, nemcsak a felszínt kapargatjuk. Elvárásainkat legfőképp önmagunk felé szorgalmazzuk.

Kocsiba ülve nem ordítozunk trágár szavakat félbolond módra, türelemmel kivárjuk, ha valaki előttünk ügyetlenkedik a szatyraival, netán segítünk is neki. Állatainkat szeretjük, gondozzuk az idén és mindig, és nem kezeljük őket úgy, mintha eldobandó tárgyak lennének, amikkel meguntuk a szórakozást.

Kapcsolatainkat komolyan vesszük, mert a másikban tiszteljük a félelmét, a bizonytalanságát, a hibáit, s nem dobáljuk ki barátságainkat az időhiány kukájába.

Gyerekeinket védelmezzük, óvjuk.  Nem csak a pénzünket, hanem a sokkal értékesebb időnket szánjuk rájuk, és meghagyjuk őket gyermeknek lenni, de ezzel egyidejűleg felnövünk a szülői feladatokhoz, mert mi vagyunk a nagyok, akik már tudják mi a felelősség, mi a rossz és a jó, és nem hagyjuk, azt higgyék, a szeretetünk megvásárolható, kiváltható egy okos kütyüvel.

Csak ezeket lenne érdemes megfogadni. (Persze még ezer dolgot is) Hogy jók leszünk…Jobbak. Nem késő. Most van ideje a mostnak. Nem holnap, mert a holnap még talány, a ma pedig az átélhető valóság.