Az ideális nő vajon a tökéletes nő? A tökéletes testű vagy a tökéletes lelkű? Vagy mindkettő egyben? Az ideális nőnek mindene ideális? És vajon kinek ideális? Ebben a hajtós, megfáradt, érzelmektől mélyen rejtőzködő világban ki számít már ideálisnak? Az ideális nő otthon van saját testében és lelkében. Nem méri magát minden nap kényszeresen hajnalban, mert akkor mutat legkevesebbet a mérleg, nem gyötri a testét folyton fogyókúrákkal, hogy a körülöttük élők már lassan a pokolba kívánják idegbajossága miatt. Ez a nő tisztában van hiányosságaival és megpróbál előnyt kovácsolni a mindennapok nehézségeiből.

Nem nyavalyog, nem kesereg, és nem panaszkodik folyton, mert már rég tudja, hogy sirámai senkit nem érdekelnek, még ha úgyis tesznek néhányan mintha. Már rég tudja, hogy a homályos tükör is lehet igazi barátja, és nem igyekszik a nap minden órájában ezerszázalékosan teljesíteni. Már tisztában van azzal, hogy nem szupernő és a 21. század elvárásait annyira teljesíti önmaga felé, amennyire az neki megfelel. Az ideális nő igazi, vérbeli nő, nem a körmei, a szempillái, a műmelle vagy ránctalan, agyonbotoxolt feje teszi azzá. Reggelente kócosan, karikás szemmel is mer mutatkozni a párja előtt, mert az a férfi, aki így is mellette van, az már tudja, hogy ennek a nőnek nemcsak szépen formált combjai vannak, hanem merész és újító gondolatai is. Ez a majdnem tökéletes, de azért porcikájának apró részleteiben tökéletlen emberi lény érez, sír, segít, bíztat, nevel. Könyvet vesz a kezébe, olvas, van véleménye és ki is meri mondani. Nem bújik meg a közöny köpenyének ráncaiba és nem a pletyka tölti ki szabadidejének jelentős részét.

Ha edz, azért teszi, mert úgy érzi jól magát a bőrében. Ha tanul, szívvel-lélekkel teszi, ha vásárol, ha főz, ha süt, abban benne van minden, ami az ő lényének legjava. Nem kérkedik a ruháival, a stílusával, a kiegészítőivel. Ezek nélkül is látja a vak is, hogy különleges, mert a mosolyában benne van minden, amit eddig átélt. Tud önfeledten kacagni, flörtölni csak játékból, akin a magassarkú nem divatkellék, hanem a lábának egyenes vonalú meghosszabítása, amitől a járása különlegessé válik. Az ideális nő nem törődik azzal, hogy ki mit mond róla, vannak-e irigyei, mert jól tudja, hogy vannak, mert mindenkinek akad jónéhány. Nem féltékeny, nem nyomoz a párja után, mert már biztos abban, hogy, aki maradni akar, az úgyis marad, de akinek mennie kell, azt nem lehet feltartóztatni. Hát engedni kell. Tudja, hogy miért érdemes szenvedni, mi az, amit a lelke már nehezen visel el, ezért mer dönteni, tovább lépni és nem hozza magát méltatlan helyzetbe.

Az ideális nő a helyén van a világban. Nem azon a helyen, amit mások kiszemeltek neki, hanem ott, ahol neki jó, ahol otthon van. Legyen ez apró kuckó vagy hatalmas palota, nem ez dönti el azt, hogy hol tud boldog lenni. Otthon lenni ott jó, ahol várnak, ahol szeretnek, ahol figyelnek rád, és ő ezt már pontosan tudja, nem fut talmi csillogás után, hiszen minden fény kihuny egyszer, de néha nem kell nagy világítás, egy apró mécses is elég, hogy a lélek megtalálja a kivezető utat a sötétből.

Az igazi nőt nem lehet nem észrevenni. Mert ragyog. Nem azért, mert egy kiló smink fedi az arcát, nem azért, mert Gucci táskája van. Nincs is.  Ezek mind semmiségek. Kellékek, de ezek nélkül is ragyog egy mosolygós arc, vibrál egy tekintet, ring egy szép csípő. Ha ilyet látunk, felkapjuk a fejünket. Megnézzük, elámulunk és nő létünkre is csettintünk egyet: ejha! Tud valamit!

Ugye, kedves hölgyek, hogy mindnyájan ismerik ilyen nőket? Nem is egyet! Helyes! Nélkülük szürkébb lenne ez a világ.