Nagyon furcsa arról írni, gondolkodni, hogy vajon milyen is az a szeretet, amit a gyermekünk iránt érzünk. Azonnal arra gondolunk, hogy feltétlen meg féltő, óvó, az életünket adnánk a csemeténkért. Minden egyes percünkben a fejünkben vannak, a megszületésüktől kezdve az aggodalom tanyát vert a szívünkben. De ez is, mint minden más, az utóbbi időben változásnak indult. Egyszerűen nem hagyjuk már a gyerekeinket élni, lélegezni nélkülünk.

Annyira óvjuk, féltjük, tutujgatjuk, hogy a mai gyerek már elesni sem mer, mert akkor sebes lesz a térde és az maga a tragédia. A gyereknek el kell esnie, fel kell tápászkodnia, időnként be kell csípnie az ujját a fiókkal, le kell horzsolni a könyökét, a ruhájának szakadtnak kell lenni és teszem azt, sárosnak, piszkosnak. Mert ilyen az élet is. Nem díszdobozban élünk, de a mai gyerekek nagy részét abba kényszerítik a mai anyák. Fel vannak háborodva, ha a gyerek fetreng a földön játék közben, ha zöld fű nyomai vannak a pólóján, ha vizes az overállja, pedig manapság már tényleg nem a patakra hordjuk a ruhát mosni. Mindeközben panaszkodunk, hogy a gyerek nem akar kimenni, mert mindig a telefont nyomkodja, a gépen játszik, csetel. Ellentétes utasítást közvetítünk feléjük, s nem értjük, hogy ők miért nem értenek meg minket. Ha a gyerek elkövet valami rosszaságot, vagy hanyag az iskolában, nem magyarázzuk el neki, hogy mi lenne a feladata, hanem a legtöbben mentegetik a gyereket, felmentik a felelősség alól, nem hagyják, hogy megtanulja, hogy a tetteinek következménye van. A jóknak is és a rosszaknak is. S mindezt, mint mondjuk, szeretetből. Nem a szeretet az, ha megpróbáljuk felkészíteni arra, hogy boldoguljon ebben a zord világban? Nem az a legfontosabb, hogy lássuk, hogy sikeres ember? Azt hiszem, hogy ma az anyák nagy része, visszanyomná egy skatulyába a gyereket, mert ott baja nem lehet, és ha lehetne, akkor fogná a kezét folyton. A mamahotelek ezért működnek egyre jobban. Harmincéves koráig otthon lakik a fiatalság igen nagy hányada, mert otthon teljes ellátásban, kiszolgálásban van része, és nagyon nehéz ebből a kényelemből kiszakadni. Akkor már késő lesz panaszkodni, hogy a gyerek nem tud leválni.

Az anyák igen nagy hányada valahogy a kisfiúkat nem hagyja fiúnak lenni. Kis hercegeket nevel belőlük, ajnározza, babusgatja, mert azt a pasit szeretné látni, akit nem kapott meg. Azt, aki csak őt szereti, hozzá bújik, őt isteníti. Lehet, hogy erős szavak ezek, de egyre több a gyámoltalan, bátortalan fiú, egyre több az olyan, aki nem is mer fiúként viselkedni, mert ha vagány fiú, akkor az anyuka összeráncolja a homlokát. Aztán meg persze csodálkozunk, hogy kamaszkorban nehezen sikerül kapcsolatot teremteni ezeknek a fiúknak a másik nemmel.

A szeretet azt is jelenti, hogy a legjobbat akarjuk a gyerekünknek, de nem mindegy, hogy hogyan. Burokba rakni, levenni róla a felelősséget, a feladattudatot nem kialakítani egyszerűen óriási hiba. Egyre jobban efelé haladunk, s közben nem vesszük észre, hogy a gyerek bizonytalan, nincsenek korlátok, nem érzékeli a jó és a rossz közötti különbséget, ami gyakran csak  igen vékony határ, de ha mi nem mutatjuk meg neki, akkor ki fogja?

Nekünk, anyáknak, apáknak kell megtanítanunk nekik azt, hogy merjenek felnőni. Merjenek élni, dönteni, hiszen az életben minden pillanatban ezt kell tenniük. Nem lehet a szeretet leple alatt megkímélni őket mindentől. Csalódniuk kell, néha jól orra esni, néha szenvedni, néha keserűnek lenni, mert ez is része annak az életnek, amit élünk. Ne foghatjuk a kezüket örökké, mert egyszer nem leszünk. A mi dolgunk az, hogy megtanítsuk őket arra, hogyan boldoguljanak majd el nélkülünk, hogyan éljenek úgy, hogy szeretettel emlékezzenek ránk. Arra, hogy ezt mi tanítottuk, mi meséltük nekik. S lám, milyen igazunk volt.

Ez a feladatunk. Se több, se kevesebb.