Régen elválni majdhogynem lehetetlen volt. Szégyenletes és megbélyegző cselekedetnek minősítették. Mindent jobban elnéztek, mint a válást. Lehetett szeretőt, szeretőket tartani, bordélyba járni, kikezdeni méltatlanabb helyzetben lévőkkel, de a válás az maga annyira erős kritikát vont maga után, hogy szinte elképzelhetetlen volt, főleg a nők számára. A férfiak szempontjából ez is könnyebb volt, mint a legtöbb dolog életünk során, mert a társadalom, lehetünk akár a 21. században, most is, mint mindig elnézőbb velük.

A válásig eljutni elsősorban gondolatban a legkönnyebb. Már a kapcsolatok elején benne van a lehetőség. Van, amikor érezzük, sejtjük előre, hogy ez a házasság azzal fog végződni. A kívülálló észreveszi a baljós jeleket. Sok apró jel mutatja, jelzi a véget, de az esküvő előtt lévő párok egyike sem díjazná azt, ha ezt felvázolnánk előttük. Nagyon kevesen látnak a szerelemtől. A nők pláne nem, akik nem a házasságra készülnek még boldogult lánykorukban, hanem az esküvőre. Pontosan úgy, ahogy a mesékben. Semmi nem olyan fontos, mint a nagy nap, a ruha, a csokor, az asztal díszítése. Nem látnak, nem hallanak, mert ennek a varázsos színjátéknak a napja kódolva van bennük. Genetikailag erre vannak programozva. Fel kell venni azt a ruhát egyszer és kész. A ruha maga a csoda megtestesülése. Minden lány királylány akar lenni. Virágesőben lépdelni, középpontban lenni és érezni, hogy ő a legszebb a világon. Érdekes módon a férfiaktól soha nem lehet azt hallani, hogy bárcsak esküvőt tervezhetnék.

A tökéletes vagy majdnem tökéletes nap után, a kétszereplős párból házastárs lesz. Mondjon bárki bármit, valami akkor is megváltozik. Ha nevet is változtatnak, akkor meg pláne. Jó esetben felelősségteljesebbek lesznek egymás iránt. Egy bizonyos ideig. A házasság a családdá kovácsolás előszobája, hiszen a gyereknek is jönnie kell nem sokára. Ha eddig még nem volt.

A szerelemet a házasság alapjaiban rengeti meg. Lenyugtatja, megszelídíti és el is laposítja. Valljuk be, hogy kevesen vannak olyanok, aki valóban igyekeznek tenni a mindennapokban azért, hogy a házasság ne rutin legyen. Vajmi kevesen dolgoznak azon, hogy az addigi izgalmat, a figyelmességeket, a törődést ne váltsa fel a biztonság unalma. Mert, ami megvan, az a miénk. Azért már nem kell tenni, ha belül tudjuk is, hogy kellene, mert a sok női magazin sugallja, mégis a hétköznapok szürkeségébe beleolvad a lelkesedésünk. Nem akarunk combfixben narancsos kacsát sütni, mert az különleges, inkább jó kényelmes tréningben pucoljuk a krumplit és a párunkat elfelejtjük észrevenni. Egy idő után nem halljuk meg őt. Az ötleteit, terveit fél füllel hallgatjuk, mert a munkahelyi sérelmeink ledózerolják a mondanivalóját, a gyerekkel is probléma van újfent, már megint verekedett a suliban és csak kettesre írta a szövegértés dogát. Csak mondjuk, mondjuk a magunkét. Így lesz a szenvedélyes kapcsolatból lélektelen együttlét. A megszokás nyugalma gyilkos erővel bír.

Valaha, amikor kezdő házas voltam és a kollégák a válásról beszéltek a munkahelyemen, hatalmas öntudattal arra gondoltam, hogy velem ez nem fordulhat elő, mert én tudom a titkot. Tudom jól csinálni. Tudom, hogy mitől lesz minden más, mint ahogy a női lapok kesergő középkorú női panaszolják. De nem tudtam….

Mert a nemlétező szerelmet nem éreztem, azt a megfelelni vágyást, hogy a nőnek a házasságban a helye, teljesítettem, nehogy rám süssék a bélyeget, hogy senkinek sem kellek, de ez nem mentett meg attól, hogy szerelem nélkül, odafigyelés nélkül is boldogulni tudjak. Nem is sikerült.

Arra szocializáltak, hogy a nőnek akkor van értéke, ha feleség és anya. Különben egy szerencsétlen vénlány…De a férfiakra is igaz mindez….Lesajnáljuk azt, aki otthon marad anyuka szoknyája mellett 40 éves koráig…És vajon miért marad otthon?  Pedig a társas magány leggyakoribb formája a házasság. Nem kellene, hogy így legyen, de ahogy a statisztikák mutatják, így van. Szomorú tény…

Innen folytatom azzal, hogy miért válik a nő és miért a férfi…