Amikor elkezdtem blogot írni, azt gondoltam sokáig, hogy nincs gond a témákkal, mindig találok majd valami írnivalót, hiszen a téma az utcán hever, de a téma nem hevert az utcán, csak én. Én sem ott, hanem a karámban a porban…. Megtörtént az, amire minden lovagolni tanuló számít, de nem hiszi el: a leesés.

Tudtam én, hogy be fog következni, de azt, hogy velem, azt persze nem igazán hittem el. De amikor már ott feküdtem piros nadrágban a szalmatörekkel és trágyával hintett földön, akkor jöttem rá, hogy bekövetkezett.

Többen kérdezték azt, hogy netán vagánykodtam? Aki komolyan lovagol, még ha tanul is, az gyorsan megtanulja, hogy a ló nem motor, nem autó, nem uralhatjuk mindig. Nem lehet vagánykodni.  A ló érzékeny állat és végtelenül ijedős. Az én lovam is ilyen volt, máskor hiába hittem, hogy kiülök én lassan mindent, bakolást, kis vágtát, botlást, nagyot tévedtem. Rögtön megérti az ember, mit jelent az állattal szembeni alázat, mit jelent az, hogy az életed az ő kezében is van. Vagy patáiban? Bár sokan a lovaglást úgy kezelik, pontosabban az esést, hogy minek ülsz lóra, ez lesz a vége, most pedig viseld a következményeit. Mert ez csak amolyan önsorsrontás, hát egy szavad se legyen.

A földön fekve, nem mozdulva, a kék eget bámulva megérti az ember, hogy milyen kevésen múlik az élet. Pedig ez nem végveszély. Bicikliről is le lehet esni, autóval is érhet baj, de a négylábú állat az mégiscsak úr a maga területén.

Lassan feltápászkodva, piszkosan, csak félig észen, erős szívdobogással még valahogy vissza kell ülnöm, ezt tudtam. És megtörtént ez is. Utólag magam sem értem, de fenn voltam.

Utána irány az ügyelet, mert valami csak fáj ott derék tájt. Ezen szombat délutánon az ügyelet nem is volt igazán zsúfolt. Előttem egy 10 éves forma lány jött ki az orvostól felkötött karral.  Ahogy beléptem és elmondtam, mi hozott ide ezen a napon, az orvos szeme majd kifordult a helyéről. Rögtön mondta, hogy aki kiment, ő is lovas balesetet szenvedett és ezért nem kell lovagolni, de hát vannak ilyen értetlenek, akik ezt nem fogják fel. Látszott rajta, hogy komplett bolondnak tart, legszívesebben elküldene a fenébe, de nem teheti.

Jöttek szépen sorban a vizsgálatok, a röntgen, ahová lassan betotyog az ember, mert a járás nagyon fáj, és kedvesen, kicsit erősebben tolják fel az asztalra, hogy felvételt készítsenek. S persze nem marad el a megjegyzés, hogy lám, lám, mi a lovaglás vége. Mintha legalábbis ejtőernyős ugrást végeztem volna. Aztán az ultrahang, majd kiderül, hogy mégiscsak van baj…Ahogy az ember szobáról szobára totyog, hirtelen meglátja, hogy a világ milyen gyors körülötte, ő pedig csak lassan próbálkozik, és csak arra figyel, nehogy véletlenül valaki nekiütközzön, mert még az érintés is fájdalmas.

Életem első CT-jénél, ahol mozogni sem volt szabad, én a szememet sem nyitottam ki, szerintem levegőt sem vettem, mert, amit nem szabad, azt nem szabad. Azonnal szabálykövetővé válik az ember, ha orvos kezei közé kerül. Jött a végső konklúzió, letört egy darabka a csigolyámból, de szerencsés módon. A lovaglás jegelve jó ideig és vár rám egy csodás fűző hat hétig. Gondoltam, bár csipkés lenne, bézs színű, ha már ilyen menő balesetem van, de nem mertem viccelődni, mert a nevetés is fájt.

Aztán ma a traumatológia. Maga a pokol előszobája. Mállott falak, vizes plafon, idős, megfáradt testek, különböző segédeszközökkel. Volt ott botos szekció, járókeretes is, abból is volt márkás, olyan Audira hajazó, meg trabantos is, ami szigetelőszalaggal volt megragasztva. Aztán jöttek a hordágyasok, a mankósok és a kísérő személyzet. Lelki szemeim előtt láttam a széles folyosón, hogy milyen jó lenne versenyeztetni őket, ha már ilyen hosszú a várakozási idő, hátha jobban múlnának a percek. Aztán egy-egy kellemes nyilallás a derekamban jelezte, hogy elég a vicceskedésből, a baj az maradjon csak baj, hogy megtapasztaljuk, nem mindig fenékig tejfel az élet.

Amikor végre beszólítanak csak azért, hogy a fűzőt, a nem bézs színűt, a nem csipkéset, felírják, épp nem működik a számítógép,  a stadionépítő Magyarországon, a másikon meg az orvos és az asszisztens kisbaba képeket nézeget, mert cuki a gyerek és nagyot nőtt….Én meg a széken kuncogok és hallom a folyosón a kerekek nyikorgását. Arra gondolok, lehet, hogy elindult a rodeó nélkülem?

Aztán megkapom a fűzőt. Akkorát ránt rajtam az eladó hölgy, hogy felszisszenek. Bekarcsúsít rendesen. De még így is hálás lehetek, hogy nem kell abban aludnom.

Kiérve a kórházból, látom, hogy süt a nap, itt-ott egy-egy beteg gurul, sántít, én meg örülök, hogy,  még így is, néha felszisszenve  a fájdalomtól,  egészen lelassulva a mindennapokból, csúnya fűzőbe préselve, szép az élet. Az őrangyalom remek munkát végzett. Még megvagyok! Köszönöm!