Iskolába menni nagyon nagy váltás egy gyerek életében az óvodai évek után.  De a szülőében is. Az addigi gondtalan évek után, amikor a gyerek csak játszott, most hirtelen munka szakad a nyakába. Eddig maximum annyit érzékelt a világból, hogy ki a barátja, kivel szeret játszani, de voltaképpen kevés alkalommal mérettetett meg. Ma az óvodákban nem kötelező semmiféle felkészítés. Ha nem rátermett az óvónő, ha nincs benne belső késztetés arra, hogy megtanítson pár dolgot, pl. a cipőkötést, vagy azt, hogy mit jelent ülni és figyelni a másikra percekig, akkor a gyerek hatalmas küzdelemnek fogja megélni az iskolát.  Bár hatalmas öröm a legtöbb elsős számára, hogy elmarad a kötelező óvodai alvás, de helyette millió feladat érkezik. Eddigi ovis életében szinte semmit nem kellett kötelezően megcsinálnia, most pedig elvárják tőle, hogy csendben legyen, figyeljen, jelentkezzen, leckét írjon, megfelelő módon színezzen. Sokaknál ez súrolja a tűrőképesség határát.

A szülők hatalmas elvárással fordulnak az iskola felé. Minden olyan dolgot, amit eddig a családban nem tanítottak meg a gyereküknek, azt hiszik, hogy az iskola tudja, fogja pótolni. Az iskola, oktatási intézmény, bár ma már a nevelés került inkább előtérbe, mert a gyerekek óriási hiányosságokkal érkeznek. Ezek a hiányosságok nem az értelmükben mutatkoznak legtöbbször, inkább viselkedésükben, magatartás kultúrájukban és szociális érzékenységükben. Nehezen fogadják el, hogy feladataik vannak, hogy szinte a nap minden percében újat tanulnak. Még nagyobb probléma manapság a lecke. Sok szülő úgy érzi, hogy ez az ördögtől való valami. A házi feladat nem arra szolgál, hogy az egyébként is fáradt gyerekek életét keserítse egy tanítónő, hanem a gyakorlás része. Egy 26-28 fős osztályban nagyon nehéz arra figyelni, hogy minden gyerek megfelelően szóhoz jusson. Még nehezebb azt elérni, hogy a gyerekből kibújjanak azok a képességek, amikről eddig csak sejtésünk lehetett. A házi segít a tanultak elmélyítésében.

Nem az a jó tanítónő vagy tanító bácsi, aki nem ad leckét, hanem az, aki keveset ad. Kreatívan próbálja meg a gyerekeket arra rábírni, hogy a fárasztó délelőtti órák után, a napközi alatt legyen még kedvük, erejük nekifogni és szépen, rendezetten írni vagy megfelelően számolni. Ez hatalmas kihívás mindkét fél részéről.

A szülő meg később, a munkaideje végeztével szenved otthon a gyerekkel, ha az írás csúnya, maszatos. Vagy ha nem kész az az átok házi. A gyerek meg szenved attól, hogy újra meg kell csinálnia, pedig először is utálta.

Az előző blogomban azt kérdeztem, ki ma a jó tanító? Folyamatosan halljuk azt, hogy a társadalom hihetetlenül gyorsan változik körülöttünk. Ezt nem kell magyarázni. De az elvárások nagysága az, ami a legszembetűnőbb. A szülők, akik reggel hétkor beadják a gyereküket az iskolába, olyasmiket is elvárnak a tanítóktól, ami nem az ő feladatuk lenne. Olyan terhet visznek be a gyerekek, amiket szinte sehol nem tudnak letenni. Családi konfliktusok, válás, betegségek, mind, mind bekerül az iskola közegébe. A gyerekek nagy része elmondja, mi zajlik otthon. Tévedés ne essék, kifecsegnek mindent.

Hallottam már olyat is, hogy anya kapott egy új mikrót, mert apa előző este megütötte. De kibeszélik azt is, hogy  ki szereti a sört legjobban a családban, vagy hogy szerinte miért válnak a szülei. Sírva közli egy nyugodt pillanatban, hogy máshol fognak élni, mert lesz új kistesója vagy a házukat elviszi a bank. Minden áramlik a tanító felé, aki jól, rosszul, de megpróbálja kezelni a helyzetet.

A változások oka, kiváltója természetesen a technikai fejlődés is. Persze most a sokat emlegetett telefont fogom felhozni. Az üzengetés legfőbb eszköze lett. Amikor a szülő azt érzi, hogy a telefonon keresztül el tudja intézni azokat a dolgokat, amit a hétköznapok terhei nem tesznek lehetővé. És a messengeren megírja, hogy elveszett a gyerek tolltartója, hogy otthon hagyták az uzsonnát, hogy elvinné a gyereket előbb vagy, hogy nem tud érte jönni, mert valami közbe jött. Vajon akkor jó egy tanítónő, ha belefolyva a családok életébe elintézi ezeket az ügyeket? Ha szól a gyereknek, rendezkedik, ha a portára irányítja a gyereket a tornazsákjáért? Vajon akkor jó ember, ha bármikor készenléti állapotba helyezi magát, mert hirtelen huszonpár család életének részese lehet? Vajon akkor kedves, bűbájos, ha vasárnap délután viberüzenetben tudatja a gyerek fejlődését a kedvesen érdeklődő anyukával, akinek nem volt ideje fogadó órára jönni?

Tényleg akkor lesz ideális egy tanítónő, ha a boltban, ha piacon bármikor mosolyogva tudja elfelejteni, hogy nem a munkahelyén van és készségesen tart beszámolót az adott gyerekről? Nagyon nehéz úgy lavírozni, hogy valaki ne sérüljön. Vagy megsértődik a szülő vagy a tanítónő érzi úgy, hogy rosszul teljesít, mert a munkahelye nem az egész élete. Ez a kettősség felemésztő. Szeretne határt húzni, de látja, hogy más kollégák túl készségesek.

Hol a határ? Meg kell-e húzni? Mennyire kell megfelelni? Mikor jelez a lelkiismeretünk?