Petra hirtelen felriadt. Valami apró neszt hallott. De hosszú, kába fülelés után is csend volt. Az óra halkan ketyegett mellette, fél hármat mutatott. Az öngyilkosságok ideje….Egyszer ezt mondták egy reggeli műsorban, amikor a gyakori öngyilkosságokat taglalta egy buta szőke műsorvezető  és meghívott vendége.

Az eső lassan csordogált végig az ablakon. Az utcai lámpa fénye átvilágította a hosszú vízcsepp-folyamokat. Petra úgy érezte, mintha még az ablak is könnyezne. Aztán elrestellte magát ezért a nevetséges közhelyért. De mielőtt belekapaszkodhatott volna egy újabb gondolatba, Márk felsírt. Panaszosan, nyűgösen. A lány nem mozdult, még várt, hátha abbahagyja. Nem akart menni, nem akart odarohanni hozzá megszoptatni. Nem akarta karjaiba venni, mert akkor meg kell fognia a csecsemőt, aki a melléhez ér és kiszívja belőle a tej mellett az életerejét is. De a kisfiú egyre keservesebben kezdett bömbölni.

-        - Istenem - gondolta a lány keserűen, – miért nem marad békén? Miért ilyen erőszakos, követelőző? Csak három órája evett.

A baba egyre hangosabban, egyre erősebben hallatta a hangját. Petra gyorsan párnát szorított a fülére gyenge próbálkozás gyanánt, habár tudta, hogy semmi értelme. Fel kell kelnie, nincs más megoldás. Mellei már jelezték, hogy ideje van a szoptatásnak, keményen feszültek, lüktetettek. Felült, megkereste a papucsát. Az ággyal szemközti tükörben döbbenten látta meg magát egy pillanatra. Nem csak kócos és fáradt volt, de mintha egy pillanatra az ördög nézett volna vissza rá. Nem ismerte meg az arcát. Akinek a tükörképe ott volt, az nem ő volt.  Ő kilenc hónapja meghalt. Nem először. Sokadszorra. Nem sírt kilenc hónapja. Nem ordított, zokogott azóta egyszer sem.

  A teste átvánszorgott a kicsiny gyerekszobába, ami tele volt a használt pelenkák szagával, tele volt szomorúsággal, gyűlölettel, amit nem lehetett úgy kidobni, mint a pelusokat.

Lehajolt és felvette Márkot, aki azonnal elhallgatott. Barna, pihés fejecskéjét anyja testéhez szorította. Szájával mellét kereste. Éhes volt és megnyugtatásra vágyott.  Petra hagyta, hogy szopni kezdjen, de nem simogatta, nem cirókálta, csak tartotta mereven. Márk nem az a gyerek volt, akire vágyott. Még gyerekre sem vágyott. Gyűlölte őt.

 De azon a hajnalon, amikor hazafelé baktatott egy buliból, azok ketten nem kérdezték meg tőle, hogy mire vágyik. Akkor is esett, de nem csendesen, mint most, hanem ömlött az ég csatornáiból. Bár mosott el volna mindent és mindenkit, gondolta, ahogy az erőszak után a kapualjban feküdt.  De az eső sem tudta elmosni a vizelet és a hányás szagát, amit akkor érzett.

Ketten jöttek utána. Érezte, hogy sietősre veszik a lépteiket, ahogy meglátják őt. Hallotta a kurjongató nevetésüket. Az jutott eszébe, hogy na, ezeknek is jó éjszakájuk volt.

Neki olyan semmilyen. Unatkozott, nem találta a helyét abban a társaságban. Ahogy utolérték, az egyikük mellé lépett és átölelte.

-        Elkísérhetünk, bébi? – lehelte az arcába.  Mielőtt bármit is mondhatott volna, a másik a földre lökte.

-        Előbb én! – mondta a magasabbik. Amaz nem felelt, csak felnyerített. Petra lemerevedett. Hang nem jött ki a torkán, pedig sikított. Hallotta a saját hangját a néma éjszakában. Érezte, ahogy beléhatolnak. A másik erősen fogta a lábait, pedig megpróbálta megrúgni. A fiú zihált, küszködött, amíg letépte a bugyiját. Ott a mocskos, sáros kapualjban élvezett el benne. Aztán csak felállt, felhúzta a farmerján a cipzárt, hogy helyet adjon a másiknak. A lány ekkor már nem is nagyon próbált kapálózni. Semmije nem volt többé az övé. Sem a teste, sem az ereje vagy az akarata.

A teste cserbenhagyta. Szoknyája feltűrve a dereka köré gyűlt. A bőrén érezte a hideg éjszakai követ. Az esővíz lassan aláfolyt. A világ meg elolvadt. Arra gondolt, talán vége lesz ennek is egyszer. Szeretett volna elájulni.

-        Mi lesz már? – hallotta meg akkor azt a hangot, amit soha nem fog elfelejteni. Rekedtes volt, olyan nem mindennapian mély. De a másik fiú váratlanul hányni kezdett. Öklendezett még néhányat, aztán köpött egyet. 

Másra nem emlékezett. Arra sem, mikor hagyták ott, arra sem, meddig feküdt a szennyes macskakövön. Arról sem maradtak emlékképei, hogyan jutott haza az albérletébe, ahol az üres lakás várta.

Petra ettől a naptól kezdve csak fizikailag létezett. Teste volt, de lelke nem. Lemosta magáról a szennyet, másnap bement a főiskolára, de nem szólt senkinek. Nem ment el a rendőrségre, nem mondta el még a legjobb barátnőjének sem, hogy mi történt, csak hallgatott és nem nevetett többé. Mindenkit elkerült. Azt hazudta, sokat kell tanulnia. Hogy ezt ki hitte el, már mindegy volt.  De sírni sem tudott. Elszakadt benne valami az érzelmek indáiból. Az anyja mégis rájött. Csak ennyit mondott, de már későn, hiszen a babát elvetetni sem volt ereje:

-        Apád agyon fog ütni!

Hazudott kilenc hónapon át az orvosnak, a védőnőnek, az évfolyamtársainak, a barátainak. Már nem volt többé önmaga. Csak annyit tudott, hogy ha megszüli a gyereket, azonnal intézetbe adja. A nap minden percében gyűlölte az ártatlan magzatot, aki nap, nap után növekedett benne. Legszívesebben egy nagy késsel kivágta volna a testéből, de bátorsága nem volt ilyesmihez. És a gondolat is csak gondolat volt.

Szinte napra pontosan kilenc hónapra megszületett Márk, aki az egyik evangélista után kapta a nevét.  Petra maga sem értette, hogy miért ez a név bukott ki belőle, amikor megkérdezték tőle, hogy mi legyen a kisfiú neve.  A vallás nagyon távol állt tőle. Az eltelt kilenc hónap alatt egyszer sem adott neki nevet magában.

 És most itt volt neki ez a felesleges poronty, aki a nap 24 órájában érte kiáltott, aki rá volt szorulva, akit a kórházban kellett volna hagynia egy hete, de nem tette. Pedig gyűlölte. Megérinteni sem akarta. A gyerek minden porcikája arra a szennyes éjszakára emlékeztette. Még egyszer sem mosolygott rá. Csak etette, tisztába tette és csak azért ringatta, hogy hallgasson már el.

A kisfiú elégedetten cuppogott evés után, kis kék szemei Petra arcát fürkészték. A lány úgy érezte, csak a közöny, amit iránta valaha is érezni fog.

Nézte puha arcocskáját, fitos orrát és lassan megérintette. Mindene kerek volt, szabályos és puha.  A kisfiú mintha felsóhajtott volna.  A lány elfordította a tekintetét róla és érezte, ahogy a könnyei folyni kezdenek, ahogy az ablakon az eső….Először kilenc hónap óta.