A mai, 21. századi nevelés ott bukik meg napjában akár százszor is, hogy nem merünk nevelni. Minden, legfőképp a hatalmaskodó média, ami az életünk nagy részét uralja, azt sugallja, hogy nevelni nem kell, felesleges, s ha nevelsz, azzal nem teszel jót. Ne legyenek szabályok, csak szeresd a gyerekedet! Mert ez elég. Majd magától rájön dolgokra, hiszen látja, ami körülötte zajlik. Való igaz, hogy látja, de épp ez a legnagyobb buktató.

Nem prédikálással, fegyelmezéssel, örökös rendszabályozással kell nevelni, hanem legfőképpen a viselkedésünkkel. Azzal, ahogy a nap bármely percében megoldjuk a feladatainkat, ahogy reagálunk az elénk bevágó szabálytalan autósra. Észrevétlenül nevelünk azzal, ahogy figyelünk másokra, amikor köszönünk, ahogy véleményt mondunk a körülöttünk lévő emberekről, legyen szó a bolti eladóról, a kozmetikusról, a tanárról, az autószerelőről. A gyerek hall, figyel, jegyez. Látja a mi kedves, undok, fennhéjázó vagy épp közvetlen magatartásunkat, hallja a félmegjegyzéseinket. Ha nem szólalunk meg, akkor is vevő a nonverbális jeleinkre, a belőlünk kiáradó feszültségre. Hiába is hisszük azt, hogy elmélyedten játszik. Soha nincs annyira belemerülve valamibe, hogy a külvilágot ezer százalékosan kizárja.

Ezért a káromkodásaink, az általunk használt jelzők (szar, kurvajó, király), és minden más megnyilvánulásunk, dühünk, ideges csapkodásunk vagy elnéző, kedves magatartásunk, előzékenységünk, segítőkészségünk, türelmünk a lassabban haladókkal és még sorolhatnám, jelez, mintát ad. Mondhatjuk, parancsolhatjuk a gyerekünknek azt, hogy köszönjön az ismerősöknek, ha mi nem tesszük, sőt azt súgjuk oda a gyerekünknek, hogy lépjen gyorsabban mellettünk, mert nem akarunk találkozni egy régi szomszéddal, ugyanis baromira unalmas és folyton a kutyájáról mesél.

 Kérhetjük azt, hogy ne beszéljen csúnyán, hiszen az nem helyes, ha kifelé jövet az oviból, mi azt mondjuk neki, hogy mi a szarért kellett megint ennyire összekoszolnod a ruhád, hát nem megmondtam, hogy vigyázz rá jobban? A gyerek ebből megint mást vesz le, mint, ami a célunk: szidják, mert játszott.  Azért kap a fejére, mert nem a csini Bershka nadrágocskájával foglalkozott, hanem mert gyereknek lenni. Futni, ugrálni, hemperegni. Mindezek mellett hallja a pörölésből, hogy anyukája vagy apukája is használja azt a csúnya kifejezést, amiért őt megfeddik alkalomadtán. Tehát a felnőtteknek lehet, a gyerekeknek nem. Ezért nem akar gyerek lenni, a felnőttes viselkedés minta még szimpatikusabb lesz, mert ott kevés a korlát, senki nem szól rá az egy felnőttre. Ezt a viselkedést lassan elkezdi  alkalmazni a kisebbeknél, mert úgy értelmezte, hogy ez a nagyoknál elfogadott, szóval teheti.

Ezek után a szülő nem érti, hogy honnan hozza a csúnya beszédet, hiszen otthon nem hall ilyet a gyerek. Persze csak az iskola és az óvoda lehet az a hely, ahol ráragadt az ilyesmi a szerelmetes magzatára. Ugyanis mások viszont beszélnek csúnyán, ők nem. Észre sem veszi, amikor a telefonban azt mondja, okádott ás fosott a gyerek, jobb, ha nem megy ma közösségbe. Ahogy az első frusztráló helyzetre azonnal azt mondja, leszarja, nem érdekli.

A gyerek nem sokáig gyerek. Lehet, hogy azt hisszük, gyereket nevelünk, vagy nem nevelünk, de felnőttet nevelünk. Felnőtté fog válni nem is olyan sokára. A nevelésnek csak egyik része az, hogy a gyerekünket boldoggá tegyük. Nagyon szép feladat lenne, de ez merő képtelenség, ahogy az is, hogy magunkat is legtöbbször. Gondoskodhatunk a gyerekünkről, megadhatunk neki mindent, ami a lehetőségünkhöz mérten rendelkezésünkre áll, de az nem a boldogság kulcsa. Ha az lenne, akkor minden gazdag, jómódú ember sugározná a felhőtlenséget és múzeumban mutogatnák őket.

A szabályozás az, ami mostanság a legnehezebbnek tűnő szülői feladat. Korlátokat szabni, utasításokat adni azt is jelzi, hogy tetteinkért, a kimondott szavainkért felelősséget vállalunk. Mi vagyunk a szülők, jó esetben tudjuk, hogy mi a jó a gyerekünknek. Erőfeszítést kell tennünk annak érdekében, hogy elérjük a céljainkat. De ehhez nem lehetünk lusták és kényelmesek. Fel kell vállalnunk a konfliktusokat a gyerekünkkel, aki kitartóan, tízszer is nekifut 5 perc alatt annak, amit ki akar csikarni. Legyen ez egy tárgy vagy neki kedvező helyzet.

Meg kell végre értenünk, hogy a NEM, a NEM LEHET nem azt jelenti, hogy nem szeretjük a gyerekünket. Meg kell tanulni elfogadni azt, hogy nem akkor leszünk jó és kedves szülők, ha mindent megengedünk vagy megveszünk nekik, amit nekünk valaha nem lehetett. A gyerek nem az mi életünket éli, ők nem mi vagyunk.  

A célok, a vágyak, a kívánságok nem azonnali teljesülése nem jelenti azt, hogy valamit rosszul csinálunk. Csak legfeljebb több erőfeszítést kíván. Több átgondolást, több alázatot vagy odafigyelést.

Innen folytatom….